az élet szép! tenéked magyarázzam?nemrégiben egy 0,5x0,5 méteres kis páncélszekrény nagyjából derékmagasságból pont az én lábfejemre talált esni.
az élet szép, tudom, csak most elég nehéz meggyőznöm magam erről a több ízben bizonyított, mások, de főleg magam által is alátámaszott, vitathatatlan tényről...
2007. jún. 20. 12:54
nádiposzátás lámpabúramegint 3 óra, és én megint nem alszom. ahelyett, hogy tanulnék, vagy valami érdemlegessel ütném el az éjszaka azon részét, amit mindenképpen alvással kéne töltenem, én azon gondolkodom, hogy a lámpabúra, a hörpint, és a nádiposzáta miért nincs jelen a hétköznapokban, mikor annyira jó szavak. ma egyébként történelmet tanultam, és ez az elvetemült agyi tevékenységem feltehetőleg ezzel magyarázható. mondhatnám, hogy piszkosul félek a jövőhéttől, de aztán annyira valahogy mégsem. tavaly átéltem már, igaz kívülállóként, mégis úgy éreztem, hogy spontán módon brillíroznék, amnézia ide vagy oda. na persze ez a mérhetetlen nyugalom csak ezidőtájt, rendszerint az éjszaka kellős közepén száll meg, egyébként pedig a magam megszokott, önironikus módján verem a fejem az iróasztalba, amit mellesleg csak és kizárólag erre a célra használok.
ennek a körömrágós, tanulni kéne, de nem tudós időszaknak igazán végetvethetne mondjuk egy szóbeli, merthogy pár napja már félek tükörbe nézni a szemem alatti karikák lassan az egész fejemre való kiterjedéséből kifolyólag.
esküszöm, ha vége, világgá megyek.
aztán visszajövök.
2007. jún. 19. 2:59
mozimozimozivalamilyen oknál fogva a hatalmába kerített az az érzés, hogy én most moziba akarok menni. És lám, tényleg moziba akarok menni. eltespedni egy finom, puha, vörös szövettel beborított már-már fotelre hajazó ülőalkalmatosságban, kényelmesen hanyatt dőlni, a karfa külön erre a célra kialakított részében elhelyezni az üdítőmet, melynek flakonját apró, szabad szemmel is jól kivehető jégvirágok díszitik, ezzel jelezvén kellemes hűsségét és szépen, csendben pattogatott kukoricát ropogtatni, és csillogó bociszemekkel nézni a vásznat, ahol A 23-as számot vetítik éppen.
de ahogy felidézem magamban a hajdani Uránia-körülményeket...
a "fapados ülés" az első pillanattól kezdve töri a seggedet, és úgy a 20 perc után minden porcikád elzsibbad, de ez az esetek többségében egyáltalán nem tudható be zavaró tényezőnek, ugyanis hamarosan arra leszel figyelmes, hogy nem látod a feliratot. majd a képet sem. aztán visszajön a felirat, de nincs hang. kétoldalról ötödikesek vesznek körül, és vihorászva hangoztatják a rájuk újdonság erejével ható szavakat, mint például: "hiperaktív, geci, anyád", mindeközben pedig idegszaggató hangon vihorásznak a füledtől centikre. újra kép, hanggal, felirattal. hátradőlsz és megpróbálod felköhögni a mérgedben félrenyelt kukoricát. nem megy. leöblítenéd egy kis meleg, a hónapok óta tartó tárolásnak köszönhetően szénsavmentes és kellemes utóízzel szolgáló kólával, ezért lenézel, hogy lecsavard a kupakot. mire megiszol két kortyot, a filmből eltelt fél óra. feltehetőleg nem azért, mert kurva lassan ittál. persze erre rosszabb esetben csak akkor döbbensz rá, amikor a film végén a mozi ajtajában azzal szembesülsz, hogy a pofádba süt a nap. ... és a 8-as vetítésre ültél be.aAmi akárhogy is nézzük, kibaszott kellemetlen.
jó..., már nincs is kedvem hozzá...
2007. jún. 16. 23:25
csak úgy miheztartás végett10 perce keresztet rajzoltam a nyakamba. a már említett zöld kihúzófilccel.
2 perce rájöttem, hogy alkoholos...
2007. jún. 15. 1:43
hittan
| Dó: én szerettem a sipos f tamást Dó: te? rozál: énis Dó: héjj buli van a parton a szabad strandon Dó: velünk együtt tombol a nyár rozál: :D Dó: ugorj a vízbe és fenn a stégen Dó: szállj be te is Dó: ennyi neked is jár, höh Dó: meg a trabantba szállni élvezet Dó: gyorsabban száll, mint a képzelet Dó: döcög, és pöfög, hú, de klafa Dó: mgkimg az orrod alá dörgölt kispofa Dó: a mgkimg az rejtély Dó: sosem értettem :D rozál: nincs ott más rozál: az orrod alá rozál: ennyi Dó: ja rozál: nincs ott Dó: akkor azért nem értettem soha! rozál: :D |
|
Cicca üzenete: h milyen hülye szó az Cicca üzenete: h irodalom Cicca üzenete: mert az irodát tele rakták lommal? Cicca üzenete: és akkor azt olvasni kell? Cicca üzenete: én érettségikor kb itt tartottam Cicca üzenete: és kitaláltam milyen szemetet vittek be Dó üzenete: nincs telerakva lommal Dó üzenete: ez egy lom Dó üzenete: nem irodalomok Dó üzenete: hanem irodalom Dó üzenete: ez egy irodai lom :D
|
ez van most. per pillanat. az agyam eddig a szintig degenerálódott, és most stagnál. vigyorgok magam elé, és az emese című klasszikust énekelem a zöld kihúzófilcembe, miközben különböző akrobatikus koreográfiákkal és sátáni mimikával - mint egyedi látványelem, igyekszem színesíteni ezt az eleve nem mindennapi megmozdulásomat.
valójában ijesztő vagyok, még magam számára is. eme leépülési folyamat abból az egyébként határozottan egyszerű tényből fakad, hogy 1,5 héten belül érettségizni fogok, és elkezdtem a magamévá tenni a hittan tételeket. igen, a hittan tételeket. 48 darabot.
február elején történt ugyanis, hogy egy isteni sugallattól vezérelve (krisztus kinyilatkoztatása végre megértő fülekre talált általam, s szent akaratát vagyok hivatott ezáltal teljesíteni) a hittant jelöltem meg választott tárgyként. megveszekedett őrült vagyok. és mindamellett ateista, amit majd nem árt jól titkolni, ha felelésre kerül sor.
csorgó nyállal, begyógyult szemekkel olvasom minduntalan, hogy a "Bűn büntetése a halál, ezért az élők száma korlátlan.", és közben embrió pózt veszek fel a fotelban, minek köszönhetően idő kérdése és újra a nyakamba fogom tudni tenni a lábaimat. csak ezúttal a fejemmel ereszkedem le hozzájuk, nem pedig fordítva. és hát bárhonnan is nézzük, ez a legkevésbé sem erotikus módja a lábak nyakbatételének, úgy hiszem.
nagy gondjaim valának, testvéreim! a tételeim elburjánzanak a szobámban, indákként a végtagjaimba kapaszkodnak, s a mélybe húznak. anyám (szegény) délután meggondolatlanul benyitott, és elkékülve, sikolyra nyíló szájjal, levegő után kapkodva próbálta tudtomra adni rémületét. mire én eképp reagáltam: "a káoszt uralni művészet, anyám! menj békével."
egyébként kíváncsi vagyok, milyen önelégült arckifejezéssel fogom majd világgá kürtölni a hittanból tett vizsgámat, azt meg aztán pláne homály fedi, hogy mit fogok vele kezdeni. egy biztos. halálom után a szentté avatásom már nem kérdés.
2007. jún. 15. 0:28
alibaba és a negyven hablóaz éjszaka közepén arra ébredek, hogy a sokadik kört teszi meg a telefonom a fejem mellett rezgése vehemenciájának köszönhetően.
lassan a fülemhez emelem, először fordítva, majd jó pozícióban a mobilt, mikoris rögzül az addigra már hasznavehetetlen, teljes mértékben leamortizálódott szürkeállományomban, hogy a Dávid az.
A "mi lenne, ha a szarnak lába volna?" kérdésre a lehető legnagyobb természetességgel, kissé elhaló hangon, egy minimális mosoly kíséretében eképp felelek:
- biztos sokat gyalogolna... jó éjt!
- köszi, neked is!
és a már említett könnyed hanyagsággal a másik oldalamra fordulok...
2007. jún. 1. 10:28
senki többet harmadszor
2007. máj. 26. 3:49
morftudod egész nap azon gondolkodtam, hogy ha végre alkalmam nyílik rá, majd hogyan foglak bemutatni. Hosszas tanakodás után végül arra jutottam, csak ennyit mondok: ő A barátnőm, dóri.
ennyi. és az arcomra másfél napja kiült az a jellegzetes letörölhetetlen mosoly.
2007. máj. 21. 1:45
A film forog tovább...- Most mondd meg... megküzdöttem a betegséggel és visszajöttem, hogy végigvigyem az osztályt. Leérettségiztek. Boldogok, szépek és nem utolsó sorban felnőttek. Részese lehettem.
- A részünk - helyesbítek.
- Nem mertem hinni benne. Minden reggel eufórikus hangulatban ébredtem, hiába égette minden porcikámat a forró ágy, felkeltem, és szépen visszatakartam. A fájdalmamat. Majd éjjel találkozunk, most nagy feladatok várnak rám - mondtam mindig kissé keserédesen. Ha sütött a nap, akkor annak örültem, ha nem, akkor annak.
Zavartan a kezében felhalmozott könyvkupacra tekintett és kisimította a gyűrődéseket a napló borítóján. Végigfutott a hátamon a hideg, és önkéntelenül bámultam a kanül nyomát a kézfején.
- Ott kapom a mérget - kacsintott és visszahúzta a gézlapot a sebére.
Lélegzetvisszafojtva dadogni kezdtem.
- Jó nagy franc vagy te, most jut csak eszembe! Hát nem itt tartottál még egy évre? Idén már tessék vizsgázni és továbbállni, a végén még ezt a keveset is rád áldozom, ami maradt. Széles mosolyra húzta a száját. Őszintén mosolygott. Szeretem, ahogy ironizál, de ezt valósággal fizikai fájdalom volt hallgatni.
Mennem kell, Dórikám - mondta.
Az ajtóból a szemembe nézett még egyszer, utoljára. Kint maradtam a folyosón, és a kilincsbe kapaszkodva figyeltem azt a precizitást, és tartást, amivel még sosem találkoztam, azt a tudományt, ami egyszerre bűvölt el és követelte meg a tiszteletet, azt, amibe beleszerettem és ugyanakkor féltem tőle. Tátott szájjal meredtem arra a nőre, aki úgy élte az életét, mintha egy kosztümös film főszereplőjét alakítaná, és mindez attól vált csodával határossá, hogy nem csak játszotta, hanem megélte a szerepeit.
Megérkezett a tanárihoz, egy pillanatra megtorpant, hogy megigazítsa az ereire simuló gézt, és eltűnt. Akkor láttam utoljára.
Azóta minden nap azt terveztem, hogy elsétálok Hozzá, és segítek felhúzni a redőnyt az ablakán, hogy beengedjem a napfényt. Gyakran jártam felé, mégsem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy megnyomjam a csengőt. Csak álltam, szépen lassan gyökeret eresztettek a lábaim és mélyen belefúródtak a betonba, a kezeimre ólomsúlyok nehezedtek, és hunyorogtam a redőny barázdáin át a szobába. Látni véltem, ahogy a piros kanapén fekszik, ahogy a papucsát körülölelik a merőlegesre kifésült szőnyeg szálai és a sovány ujjai ráfonódnak egy vaskos könyv borítójára. Elmorzsoltam néhány könnycseppet és hazamentem. Ha tudom, hogy akkor és ott adódott számomra a legutolsó alkalom a találkozásra, biztosan ajtóstul rontok a házba, borulok a nyakába és mondom el milliószor, mennyire szeretem, hogy ha Ő nincs, nincsenek álmaim, és nincs arany tollam sem, hogy tudja, talán én sem az lennék most, aki vagyok. Nélküle biztosan nem. Hitt bennem, és a belém fektetett hite bíztatott arra, hogy ha csak egy kicsit is, de higgyek magamban. Soha, semmi sem motivált eddig ennyire, mint az kényszer, amit a társaságában éreztem. Minden igyekezetemmel arra összpontosítottam a jelenlétében, hogy meg tudjak felelni. Hosszasan feszengtem a beszélgetéseink során, mert a hiányos szókincsemben kutattam a lehető legszebb és az adott szituációhoz legjobban illő szinonímák után. Még arra is ügyeltem, hogy ülök, és hány fokos szöget zárok be egy adott támponttal, amit kiszemeltem magamnak. Szigorúan két ujjal fogtam a süteményt, és majdnem minden falat után megtöröltem a szám szélét a szalvéta csücskével. Mosolyogtam. Állandóan mosolyogtam. Az utóbbi időben gyakran kicsorduló könnyeimet is nevetéssel lepleztem. Ő pedig nevetett velem.
Most pedig a sírjával szemben állok, és érzem, ahogy egy világ dől össze bennem, szépen, csendben, a maga alattomos módján. A szívem egy része millió apró darabra hullik abban a pillanatban, mikor felnézek az égre és a távolból a nevetése töri meg az ordító némaságot. Lüktet bennem a fájdalom. Istenem, ha tudtam volna - ismételgetem magamban fájdalmasan.
Ha tudtam volna..., megkérdeztem volna, szereti-e Koncz Zsuzsát, mert Karácsonykor írtam Neki egy CD-t, csak most épp otthon felejtettem, de akár haza is szaladhatok érte. Megkérdeztem volna, mi a kedvenc könyve, a kedvenc verse, melyik írót és költőt kedvelte a leginkább, miért nézte a Szívek Szállodáját, azt a bohó, vörös sálat milyen apropóból hordta olyan gyakran, és álcából miért igyekezett kőszívű dominaként uralkodni a tantermek pódiumán. Megkérdeztem volna, hogy ízlett a születésnapi torta, amivel 3 hónapja kínált meg, de a vasárnapi ebéd nyújtotta ideiglenes örömöknek hála képtelen voltam egy falat leküzdésére is. Faggattam volna arról, miért kötelezte el magát teljes mértékben a tanításnak és a diákjainak. Mindenre kitértem volna, ami csak eszembe jut, mert meg akartam ismerni, és azt hittem, lesz rá elég időm.
Amikor a térdemre tette a kezét, és azt mondta: Most jól figyelj, mert kibírom! - én hittem neki. Becsapva érzem magam. Befejezetlenül, értelmetlenül, egy tragédiával kellett lezárnom Őt, anélkül, hogy engem valaha bárki megkérdezett volna: Akarom-e? Nem akarom! Én nem tudom elfogadni a filmszakatást, én igenis be akarom fejezni a filmeket azokkal a személyekkel, akiket igazán szeretek. És én ezt a történetet sok évadra terveztem! És a halál csak úgy jön, mindent visz, majd kaján vigyorral magamra hagy befejezetlen filmek tömkelegével, amiket nincs elég bátorságom utólag visszanézni.
Tudom, ezt a kazettát nem hagyhatom üresen, de félek, hogy egyszer ráébredek a halálára és elveszítem.
2007. márc. 28. 0:02
Köszönöm...Kitárt karokkal sétáltam fel, s alá az útpatkán, a hajamat az arcomba fújta a szél, és határozottan idilli kép tárult elém, amikor végre távoztak látókörömbõl a Tesco benzinkút mellett állomásozó gázpalackok, melyek meggátoltak abban, hogy rágyújtsak. Nevetve egyensúlyoztam a kezemben levõ kólával és pizzával, mialatt azon igyekeztem, hogy ki ne billenjen a mérleg nyelve, ezáltal a kóla, szóval, hogy idõ elõtt lehetõleg ne ragadjak könyékig. Leparkolt elõttem, felém sandított a napszemüvege mögül, kinyitotta nekem az ajtót, majd én elegánsan szétvertem a térdem a mûszerfalon és ilyesformán el is kezdõdött életem egyik leggyönyörûbb délutánja. Oly tökéletesen sikerült kinavigálnom a városból a töltés mentén, hogy egy idõ után már én sem tudtam, merre járunk. Elkanyarodtunk a Dunától, és mentünk elõre, többnyire az ismeretlenbe bele.
A napsugár megtört a kis tó vizén, a nád között süvítõ szél olyan hangosan csapta össze a szálakat, hogy a kocsiban is hallani lehetett, én pedig végre az ölébe fekhettem, és érezhettem, ahogy elönti testemet a nyugalom. Némán magához szorított, érette a csendet, valósággal beszélt a nyelvén, minden lélegzete csikizte a homlokomat, és mikor mélyen a szemembe nézett, egyszeriben megállt az idõ. A szívemre tette a kezét, és nyilvánvalóvá vált, hogy mindent tud, elvesztek a határok, és már nem tudtam, hol végzõdök én, és hol kezdõdik õ. Valami megmozdult bennem, menekülni akartam, elfutni a világ végére, hogy gátlások nélkül ordítsak a szakadékba, hogy térdre rogyva zokoghassak, és átkozni akartam a napot, amiért vidámságot tükrözve, vakítóan süt. Szorosabban ölelt, és amikor a levelek sírtak és a fákon táncolt a szél, akkor végre szertefoszlott a napok óta fojtogató, minden percemet megmérgezõ fájdalom, és felfogtam, hogy nincs fény árnyék nélkül, nincs szó csend nélkül, nincs öröm sírás nélkül, a rózsa elszárad tövis nélkül, és épp így nincs élet sem halál nélkül. 5 év után kiejtettem a kezembõl az arany tollat, tétlenül néztem végig, ahogy a tinta belemarja magát a parkettába, arcomon könnycseppek olvadtak el, beletenyereltem a pompázó pacába és dühödten szétcsaptam a szobában, üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, mert mélyen, legbelül éreztem, hogy a múlt nem ereszt. Egyedül maradtam, és a magamba vetett hitem, ami sosem állt stabil pilléreken, már romokban hevert. Köszönöm, hogy vezetted a kezem a papíron, és újra megtanítottál írni. Szivárványt rajzoltál a fejem fölé, hogy megtanuljam elengedni az összeolvadt esõt és a fényt. Köszönöm, hogy nem radíroztál, és kérted, hogy mindent ott folytassak és úgy, ahogy és ahol abbahagytam. Köszönöm, hogy az lehetek melletted, aki vagyok. Köszönöm, hogy gondolsz rám, mellettem állsz, velem sírsz és nevetsz, fogod a kezem, vezetsz, ha eltévedek, és bármikor felnyitod a szemem, mert te tényleg azt akarod, hogy lássak. Nélküled még most is ott ülnék, és várnék valamire, ami sosem jön el, ha te nem vagy. De vagy, ezért igen rég és örökérvényûen megszûnt létezni a fogalom; nélküled! Köszönök mindent!
Csodával határos volt a szügyig érõ sárban, egymást kezét fogva sétálni, olykor indiánszökdelni, és a mértani pontossággal elrendezett, egymástól nagyjából két méterre ültetett 5 cm átmérõjû fák "mögött" rejtõzködve pisilni. Izgalmasan vicces volt állati eredetû lábnyomokat beazonosítani biológiai tudományunk csúcsán. Imádtam a magasles alatt egy talpalatnyi fûcsomón állva a végeláthatatlan semmi kellõs közepén megcsókolni téged. Boldogan téptem ki rémületemben magam alól a szendvicseidet és haraptam beléjük önkívületi állapotban, amikor valaki átvigyorgott az Opeljából hozzánk, és leírhatatlan öröm volt számomra is, amikor a sötét pusztaságban szemünkbe villanó relfektorfényt közeledni véltük, és remegve bújtunk egymáshoz a leszakadt akasztójú kabátod alatt. Hihetetlen volt az ég, ahogy minden apró pontját beborították a ránk mosolygó, szikrázóbbnál szikrázóbb csillagok és megszólított az éjszaka. Örökké emlékezni fogok a kalandos hazamenetelre is, mialatt nagyjából ötször kerültük meg Baját a lehetõ legkülönbözõbb irányokból, egészen odáig mindkettõnk számára tökéletesen ismeretlen útvonalakon.
Hétfõn megérintett a boldogság és azóta nem enged el.
2007. febr. 17. 3:26
szünetkifogyott a tinta az "arany tollamból" és lehet, hogy sosem ír már többé.
2007. jan. 29. 23:17
pöttömmindennemű elfogultságtól mentesen állíthatom: a keresztfiam imádnivaló!
2007. jan. 21. 15:42
SilentA szomszéd szobából áthallatszik a falióra csendes, monoton kattogása, a szél olykor átfúj a tetõszerkezeten és óvatosan belekap a hajamba, és minden olyan ijesztõen néma. Amolyan vihar elõtti csend uralkodik a szobában.
Csak ülök, hallgatom, ahogy ólomlábakon vánszorognak a másodpercek, összerezzenek a cserepek halk csörömpölése alatt, és várom a csodát. Ahogy múlik az idõ, egyre sötétebbe borul minden, és a fekete homályban elveszik a reményem távoli sikolya.
Jövõre minden más lesz. Jövõre elmosódott gyertyalángok melege ölel majd, a némaság az áhitott nyugalmat testesíti meg, és éjszakánként a szinkronban dobbanó szívverésünk üteme fog mély álomba ringatni. Akkor majd harapni lehet a lila köddel átitatott levegõt. Akarom! Ágyban, párnák közt vágyom rá, épp, mint a halálra, hogy magasabb szférákba emeljen, és ott mindent elsöprõ szerelemmel szeressen. Majd, amikor boldogságom kiteljesedik, és megszokom az öröm ízét a számban, akkor zuhanjak le a mélybe, hogy végül fénysebességgel csapódjak fejjel a betonba.
Már-már üvölt a csend. A ki nem mondott szavak fájdalmasan csapódnak vissza a falakról, a meg nem valósított álmok ébren gyötörnek, a véghez nem vitt tettek lebénítanak és az ágyamhoz kötöznek. Valójában nem létezik lehetetlen, csak én vagyok mérhetetlenül tehetetlen. A monitor fényénél kirajzolódik egy árny, amely végigtáncol a szobán. Az asztal mellett megáll, a földre hamuzik, majd tovább piruettezik hívogatóan. A falnak dõl, kacér mosolyra húzza száját, csak nézem, és egyszerre élem át a repülés és a zuhanás élményét. Miközben felém tart, leveszi az álarcát és utoljára pöcköli meg cigarettájának rúzsos végét, majd elnyomja szívemen az égõ, de már dohánymentes csikket. Egy pillanatra megtorpan minden, talán az idõ is megáll, a dobhártyám nem lüktet már az ordító némaságtól, hirtelen megszûnik minden, én pedig remegve a fal felé fordulok. Lelkem repül, és jól tudom, soha célt nem ér. Nincs már szabály, mégsem sírok, hiába fáj.
Jó éjszakát...
2007. jan. 20. 4:06
...és ha már itt tartunk, egy férfi csak és kizárólag akkor nyilatkozzon a tampon hátrányairól, és csupán csak abban az esetben szólítson fel betéthasználatra, ha tudja, miről beszél.
javaslom az összes nagyokosnak, hogy bugyolálja be a seggét egy 80%-ban mûanyag pelenkával, és egy héten keresztül pisáljon bele nagyjából 5 perces időközönként. utána szíves örömest leülök vele eszmét cserélni, erre akár a szavamat is adhatom.
ma képtelen vagyok elszakadni a pisiléstől, mint olyantól. elnézést. kéremköszönöm.
2007. jan. 11. 22:14
Vízkereszt, vagy amit akartokSokat gondolkodtam rajta, hogy rendszerezem a 2006-ban történteket, és azt a meglepõ konklúziót vonom le, hogy az egész egy nagy darab szar volt, amit így utólag csak kedvemre pofozgathatok, de végül arra jutottam, hogy ez egyrészt senkit sem érdekel, másrészt teljesen fölöslegesen bánkódnék rajta. A sebeket hajlamosak vagyunk pont akkor feltépni, amikor begyógyultak..., mindezt gyakorta tesszük egy-egy évforduló alkalmából. Na, hát ez az a verem, amit már meg sem ások magamnak.
És egyébként is, idén talán minden más lesz...
Kevergetem a kávémat a konyha kellõs közepén azon a nyomorult széken, amely támlájának szokása kitérni megpihenni vágyó gerincem irányából és arra gondolok, hogy én valójában utálom a kávét. Kinézek az ablakon és keresem a mogyorófa ágain zöldelõ leveleket, amiket reggelente álmosan bámulni szoktam, és várom, hogy megváltó gondolatok cikázzanak keresztül az agyamon. Nem jönnek. Rájövök, hogy az idén statisztaként brillíroztam a saját életemben, és ölbetett karokkal vártam, hogy fõszerephez juthassak, hogy néha eljátszhassam a több sebbõl vérzõ eksönment, a saját lábában pofára esõ intellektüelt, a minden akadályt leküzdõ hõsszerelmest, a legnagyobb szívvel rendelkezõ megveszekedett barmot, a sosem síró, állandó jelleggel mosolygó bohócot, és persze a megkeseredett, életunt, múltjától menekülni vágyó, suicid ábrándokkal harcoló áldozatot. Mikor végre megmutathattam színészi ambícióim, leesett állakkal álltak körbe, és ámulattal teli, mégis szánakozó tekintettel méregettek, így próbálva elismerni az alakításom hitelességét. A világ pajkos szellõként suhant el mellettem, én meg ültem a négy fal közt és szövögettem a csodásabbnál csodásabb terveimet, amik persze a tervezés stádiumában meg is ragadtak.
- Mennyi mindent másként csinálnék... - sóhajtok fel.
Ez a baj velem, hogy azon sápítozok folyton, mit miért és hogyan tettem, hogy alapvetõen milyen szegény és szerencsétlen vagyok. Ehelyett viszont elkezdhetnék szemben úszni az árral, vagy felfelé futni egy szerpentinen, hogy aztán a közel 170 centimmel hason mászhassak az égig érõ fûben.
Mától az enyém a fõszerep és én írom a forgatókönyvet is. Színesre festem a hintaszéket, és a tollam alatt égnek majd a lapok. Nem akarok azzá válni, akirõl tudom, hogy nem én vagyok, és akivé ha megfeszülök sem válhatok.
Remegõ kézzel, kissé rezignáltan a fülem mögé gyûröm a szemembe lógó tincseimet, amikor óvatos, lassú léptekkel felmászik a hátamon az ablakon átsütõ napsugár és mélyrõl jövõ forróság önt el.
A kávém meg kihült, és egyáltalán nem érdekel, hisz ahogy már írtam; nagyon utálom...
2007. jan. 6. 20:08
KarácsonyNincs is annál szebb, mint szenteste letépni magunkról az álarcokat. Mikor már lezajlott az ajándékozás nyögvenyelõs procedúrája, mikor már magára borította a Panna a karácsonyfát, a nõvérem lábára ráesett a mákdaráló, én pedig leforráztam a kezem, mikor már mindenki utált és látszólag szeretett mindenkit, amikor túlvagyunk a mézes dión és gyümölcsökön, a sótlan halászlén és az unalmasan szálkaszedõs halevésen, a gubán, a beiglin, pont akkor, mikor éppen degeszre zabálta magát az egész társaság, abban a szent minutumban szervírozni valamit, amire egyrészt senki sem számít, másrészt üres gyomorral is nyilvánvalóan emészthetetlennek bizonyulna.
Egyszerûen nagyszerû érzés. Még akkor is, ha kockán forog a jövõm, hisz az internátus veszélye baljósan közeli, akkor is meg kellett tennem. Nem bírtam tovább.
- Kinek melyik karácsony volt a kedvence? A legmeghittebb?
- Utálom a karácsonyt. Sosem voltam boldog karácsonykor. Ha mégis, akkor arra már nem emlékszem, de ennélfogva határozottan kétlem, hogy valaha volt ilyen. Tavaly viszont reménykedtem. Igaz, nem volt velem karácsonykor, de reméltem, sõt, mit reméltem, tudtam, hogy a jövõ karácsonyt, ami mostanra már az idei - vele töltöm majd. Nem így lett. Ám ezt akkor még nem tudtam. Fültõl fülig érõ mosollyal, hihetetlen vidámsággal, örömmel és tele életkedvvel táncoltam végig a belvárost kávéfõzõt keresvén, szívvel-lélekkel rajzoltam, majd festettem egy képet, hogy ha majd a falára néz, s nem leszek ott vele, eszébe jusson, mennyire fontos nekem, és mennyire szeretem. Számoltam vissza a perceket, mennyi van még hátra, hogy a szobámban, és bennem romboló fagy végre az ablakon kívül rekedjen, a kitöltetlen ûr megszûnjön létezni, a sötétség az üveggömbökön visszatükrözõdõ fényszóró halvány fényévé változzon, a szomorúság szerelemmé alliterálódjon végre és a vállán fekve nézhessem az Evitát. Elcsesztétek. Méghozzá úgy, hogy azt tanítani kéne. És én ezt sosem fogom megbocsátani... Soha... ...
Egyébként van még egy kis gerbaud?
Hát, ezt most jól megcsináltam. Az ijesztõ viszont az, hogy nem generált óriási patáliát ez a monológom, és nem torkollott a karácsony szent ünnepe üvöltözésbe..., bár ami késik - szokás mondani -, nem múlik.
Az ekkor megszokott kötelezõ teendõket letudván felmentem msn-re, és nem tudtam, mi hiányzik. Majd hamar megvilágosodtam. A hirtelen jött imidzsváltás a képembe röhögött és ezzel a lendülettel fölöslegessé tette az órákkal elõbb végbement kitárulkozásomat. De legalább õszinte voltam. Egyszer az életben. Teljesen õszinte. Hogy ez a vesztemet vonja maga után? Hát bánom is én már.
2006. dec. 25. 2:36
Nem értem én ezt az egészet...Az emberek állandóan leküzdhetetlen késztetést éreznek arra, hogy megfogalmazzanak, szavakba öntsenek olyan dolgokat, melyek kimondására semmi, de semmi szükség sincs. Mindent, egyszerûen mindent körül akarunk írni, ezáltal érzéseket bagatelizálunk el ok nélkül. Százszor, sõt milliószor lerágott csonttá válnak egyik percrõl a másikra.
Ugyanakkor pedig, miért nem adunk hangot más érzéseinknek? Miért rejtjük õket véka alá, és miért próbálunk teljes mértékben asszimilálódni? Az emberek alapvéleménye magukról, hogy szépek, okosak, bölcsek, jószívûek, intelligensek, majd mikor egyes szituációkba kerülvén ezt a képet meghazudtolják, eszeveszett gyorsasággal igyekeznek visszatérni vélt, vagy valós, de hosszútávon mindenképpen ál-énjükhöz. A legõrültebb tézisünk az, hogy mind egyformák vagyunk. Hisz aki kitûnik a sorból, az máris negatív diszkriminációban részesül, persze rögtön általunk is, annak ellenére, hogy mi is szívesen megtennénk, csak nincs elég bátorságunk hozzá. Miért félünk felvállalni a véleményünket olyan, és ahhoz hasonló helyzetekben, amelyekben rizikót vállalunk a következményeket illetõen? És ha félünk is, - kérdem én -, miért nem cselekszünk akként, ahogy érzünk?
Vannak felettünk álló személyek, kik szankciókkal súlythatnak alkalomadtán, de ha ettõl állandó jelleggel rettegünk, sosem jutunk egyrõl a kettõre.
Tiltott szerelemrõl akarok beszélni, tiltott gyümölcsbõl akarok enni, tilosban akarok parkolni és igen, egy hülye lázadó barom vagyok mind a mai napig, de büszke vagyok rá, hogy az igazságérzetem nem tûri el ezt az álarcot.
2006. dec. 23. 23:06
