kicsit előrehaladva az időben, "part sok"
a szüleim a kezdetektől fogva ellenezték a bimbódzó románcunkat, mert ők már akkor látták azt, amit én még akkor sem, mikor háromszor szerelmet vallott nekem, szóval, hogy ebből bizony lesz valami, leginkább minden, ami két ember között lehet a távolságot, a ruhát és a gyereknemzést leszámítva. igazuk is lett. a coming out jelentőségét és értelmét vesztette, mert egy bizonyos szituációban nem nagyon volt mit magyarázni azon, hogy ő a lenémított tévét bámulja meredten, én pedig a kikapcsolt számítógép előtt zilálva, az egérrel görcsösen kattintgatva szitkozódok, hogy miért indult újra. persze ennek lettek következményei amellett, hogy az a pár kínos perc leforgása alatt mind a ketten, teljes valónkban rákvörösre izzottunk a szégyentől.
eleve fekete bárány voltam családilag, sosem szerettem a kitaposott úton haladni, önérzetesnek és nagypofájúnak születtem. így csak azért se mentem el felvételizni az elitgimnáziumba, nehogy véletlenül felvegyenek oda, ahova egyébként minden felmenőm járt, és még az úszást is abbahagytam, mert az edzőm nevelési célzattal mellémbaszta a strandpapucsát a vízbe, én pedig a kosaras múltamat nem meghazudtolván, egy különös röppáját biztosítva a lábbelinek, visszajuttattam azt a jogos tulajdonosához. ez még nem elég, mert szerettem többek között focizni, mindenemet eltörni és bár fára sosem másztam, azért a létező összes őrültségben benne voltam és vagyok még felnőtt fejjel is. a szüleimben nyilván hamar felértékelődött az a régi, és egyébként elcsépelt mondás, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. hozzáteszem, én hiszem és vallom, hogy mindig ugyanakkora gond voltam, tehát meglepetést ilyesformán sosem kellett volna okoznom nekik, ők mégis minden egyes alkalommal meg tudtak lepődni. ezt karácsonykor jobban tudtam értékelni, mint ebben az aspektusban.
volt tehát botrány a javából, sírás rívás, ordítozás, kergetőzés a háromszintes házban, egyre kisebbre összemenés, internátussal fenyegetés. ez utóbbit mondjuk csak azért nem értem, mert ha egy nőtől ennyire féltettek, miért látták jó ötletnek bezárni rögtön száz közé? ekkor kerültem életem legnehezebb választása elé. a család vagy a szerelem? természetesen ilyen helyzetben nincs jó döntés, ezt már 18 évesen is jól tudtam, ezért úgy döntöttem, hogy most én inkább nem döntök. bele voltam kényszerítve abba, hogy megszakítsam a kapcsolatot vele, más opció nem lévén pedig meg is tettem, látszólag.
attól a naptól kezdve minden egyes percem meg volt tervezve és szervezve. örökös hazudozásban éltem, és nagy szerencsém, hogy a tükör nem tudott leköpni, mert bizony minden reggel duplán moshattam volna arcot. mentségemre mondom viszont, hogy más alternatívával tényleg nem szolgált ez a kiszolgáltatott helyzet. bő 4 éves hazugságot halmoztam fel, miközben nagyon szenvedtem, hogy valakiért, akit szeretek, hazudnom kell olyanoknak, akiket szeretek. ez volt aztán az igazán szar helyzet. minden ügyesen ki volt találva: ha ő jött, útvonalat terveztem, amin közlekedhetünk a városban, viszonylag hiteles dumát rittyentettem arra, hogy miért nem alszom otthon, amikor meg én mentem a büdös és koszos fővárosba, akkor folyamatos telefonos kapcsolatban voltam a barátaimmal, (akiknek ezúton is köszönöm, hogy falaztak nekem) hogy naprakészek legyenek és alkalomadtán pontos és jó információkkal lássák el a nyughatatlan nyomozócsaládomat. mikor elindultam a diplomám megszerzésének rögös útján, úgy hittem, érte mindent mást érdemes feladni. még nagyobb rizikófaktorral éltem hát a mindennapjaimat, napi szinten oroszruletteztem, és a halántékomtól pár centire csak úgy csattogott az üres tár, én pedig eljátszottam, hogy boldog vagyok. egyébként boldog is voltam, egy hazug, ocsmány és gerinctelen gyerek, ugyanakkor egy lángoló, tüzes, vad, szenvedélyes és odaadó szerető. a zsembemben voltak a kártyák, iszonyatos logikával és hozzáértéssel éltem meg a napokat, a memóriámat szinte tökéletesre fejlesztették a magam előtt görgetett évekre visszanyúló ferdítések és én végig tisztában voltam azzal, hogy a kocka bármikor fordulhat. beköltöztem egy minigarzonba vele, hogy reggelente végre koccinthassunk, ő, komoly, dolgozó nőként a forró kávéval, én pedig az infantilis kakaómmal, amiből még ma sem sikerült kinőnöm. édesapám hetente, random módon látogatott meg itt, és én mindig mindenről tudtam előre, a ruhákat bedobáltam az ágy alá vagy elrejtettem a szekrényben, őt korábban elzavartam dolgozni, az előző estéről maradt dupla étkészletet gondosan elmosogattam, a kispárnáját begyűrtem a takaró alá, de a fogkeféjéről mindig megfeledkeztem. csak meggyőzően kellett érvelnem és idővel már nem is tulajdonítottak különösebb jelentőséget annak, hogy én az alsó és a felső fogsoromat két különböző fogkefével mosom.
egyszerre képzeltem magam rómeónak és júliának. azt gondoltam, a sorsomat így írták meg, és én szerelemszupermenként fogom egyrészt a vörös palástommal eltakarni a holdat, másrészt megváltani a világot.
a sánta kutyának az én esetemben nyilván egy lába sem volt, soha...
2010. febr. 18. 0:13
2010. február 18., 19:34
Sosem értettem, hogy miért nem lehet elfogadni, ha valaki "más"... persze annyi dolog van, amit lehet és el kell fogadni, aztán miért pont ezt ne lehetne?
2010. február 19., 16:01
Én azt nem értettem soha, hogy miért vagyunk képesek hazudni azoknak, akiket szeretünk, és akik szeretnek minket, mégpedig azért, hogy továbbra is szeressenek, vagy hogy ne okozzunk fájdalmat nekik.
Hiába mondjuk, hogy önmagunk kell lennünk, meg nem hazudnunk, mégis megtesszük.
2010. február 19., 20:20
Pamflet: ez azért nem annyira egyszerű, sőt mondhatnám, jóval bonyolultabb az általános elfogadásnál. nem csak a másság gondolatával kellett megbirkózniuk, hanem annál jóval többel. egyszer majd ezt is megírom. :) hozzáteszem, azért már a "leszbikus a lányom" felismerés is látszólag áthidalhatatlan akadályokba ütközött részükről... lényeg, hogy túl vagyunk rajta. vagyis én; túl vagyok.
2010. február 19., 20:25
Szemtelen tyúk: tökéletesen igazad van. a legkevésbé sem szeretném védeni magam, pláne, hogy nem is tudnám mivel. undorító volna azt mondanom, belekényszerítettek ebbe a hazugságba, noha azért van benne némi igazság. választásom persze volt: vagy ő, vagy a családom, de bármilyen döntés esetén elveszítettem volna valakit. erre nem voltam képes, nem mertem bevállalni. azóta, hogy enyhe túlzással, viszont tényleg némileg felnőttem, már belátom, hogy óriási hibát követtem el és korrigáltam, ami korrigálható. mindenesetre igen, jogos minden érved.
a tükörnek pedig nem vagyok hálás..., ha egyszer szemközt köp, talán előbb magamhoz térek. :)
2010. február 19., 20:26
a többes szám királyi többes?
2010. február 22., 18:31
Már várom. :))