bibliai ismereteink szerint az isten teremtette, darwin azonban jóval szimpatikusabban a majomtól származtatja őket. akárhogy is nézzük, létezésüknek ténye csak az evolúció csúnya tréfája lehet.
küllemre a megtévesztésig hasonlít az emberre, jelleméből fakadóan viszont ez is csak egy aljas törekvés arra, hogy a civilizálódott főemlősök közelébe férkőzzön és mintegy beépített elemként megfertőzze azokat. öltözködése, modora, hangszíne, gesztusai elsősorban megbotránkozást, másodsorban közfelháborodást keltőek. gyakran vonultatja fel ruházatán a szivárvány minden színét, ezzel önkényesen eltulajdonítva a kézzelfogható spiritualitás, a lehetőségek teljes spektruma, és egyben a béke örökérvényű jelképét. nemétől, korától és elfajtzottságának mértékétől függően vannak mellei, kel korán, borostás, szoprán, kifinomult, művész, alkoholista, munkanélküli, prostituált, médiaszemélyiség vagy politikus. testi kommunikációja rendkívül taszító, a nők jellemzően finganak, büfögnek, mindezt kiváltképp társaságban, szinte kopaszok és agresszívan gyurcsány típusok, míg a férfiak leginkább puncs rózsaszínűek, előszeretettel nyávognak, pucsítanak és affektálnak.
degenerációjuk megkérdőjelezhetetlen, alapvetően fölösleges is fejtegetni, genetikailag vagy bakteriális úton szerzett e torzulás. a divatról rendkívül aberrált nézeteket vallanak, hiszik és hirdetik, hogy bizonyos mennyiségű alkohol szervezetbe juttatása után az azonos neműek intim kapcsolata gyakorlatilag közérdek. mindezt tudatosan teszik, hogy megmérgezzék a még ártatlan fiatalságot számukra követhető, kirívó irányzatokkal. a gyermekekre is veszélyt jelentenek tehát. céljuk evidens, a kisebbség látszatát keltve igyekeznek a társadalmat alulról megfertőzni, majd kiirtani és ezáltal világuralomra törni.
kerek e világon gyakorlatilag már mindenhol fellelhetőek, parazitaként megtelepednek az állatokban, a növényekben, az emberekben és ferde hajlamokra sarkallják őket. megállíthatatlanul szaporodnak, hívei gyűlnek, noha az szdsz, mint rendellenes formulákat támogató politikai párt már végre valahára megszűnt létezni.
kedvenc tápláléka a fiatalkorú, ezt édesen vagy sósan, de leginkább mezítelenül fogyasztja. hobbijává vált a nyílt tereken a spermium cseréje orális úton, továbbá az anális szex, ezzel is a végletekig fertőzve erkölcsünket. minden évben egyszer a nyári hónapok egyikén látszólag büszkeségük és méltóságuk hangoztatásaképp felvonulnak, azonban emögött is megbújik bomlasztó mivoltuk; megbénítják a forgalmat, az egészséges tömegeket a felvonulást megelőző egy egész héten napi ötszöri székletürítésre kényszerítik, (hogy szerencsétlen turuloknak legyen muníciójuk a szardobáláshoz) molotov koktél gyártásra ösztönöznek, és ami a legocsmányabb: tojás formájában megvonják az eleve elszegényedett nyugdíjasok szájától a falatot.
a buzi végtelenül kártékony, és bűnei világméretűek. a buzi hibája többek között a globális felmelegedés, a gazdasági világválság, a légszennyezés, a multinacionális vállalatok elterjedése, a pedofília, a bkv dráguló tarifái, de még az abortusz is, hiszen az üdvös nép egy emberként retteg attól, hogy bár nem fertőzöttként, hordozóként mégis továbbörökítheti a kórt.
egyedüli megnyugtató tény, hogy például mauritániában és jemenben halálbüntetéssel torolják meg az effajta perverziót, továbbá a szaporodásukkal még nem arányosan, de egyre csak terjed és terjed az aids, ami a földi lét egyedüli mentsváraként megtizedeli őket.
az elmúlt évek tapasztalatai alapján sokasodásuk oka a buzinfluenza. röviden az lmbt, azaz a korcs típusú influenza egyik altípusa, az emberi influenza leggyakoribb okozója. nevében az "l" a leszbikusságra, az "m" magyarul a buziságra, a "b" a biszexualitásra, a "t" pedig a transzszexuálisra utal. a népesség 5-10%-át már bekebelezte a rohamosan fejlődő járvány, amely ellen vakcinát, tudósok és kutatók tömkelegének máig sem sikerült kifejleszteniük.
2011. jún. 18. 2:59
ha harmadik személyben kéne nyilatkoznom magamról azt mondanám:
szürreális, cinikus, naiv, szórakozott, foltokban kedves és látszólag érző lény, ugyanakkor bűzös verejtékszaggal hajtja a nemlétező humorérzékét, ő trampli, tádámm. igen, mosolyog - majdnem mindig, mert ha véletlenül épp nem beszél, nem tud mit kezdeni a szájával.
- túl groteszk. akkor csináljuk úgy, hogy én kérdezek, te válaszolsz.
- rendben.
- mi az a szó, ami nem jellemez téged?
- talán a tetőcserép jellemez a legkevésbé... igen, ezt jól átgondoltam.
- miért haltak ki a dinoszauruszok? kihaltak egyáltalán?
- úgy vagyok a dinoszauruszokkal, mint albert györgyivel; egyszerűen nem tudom eldönteni.
- mit kérdezzen tőled valaki, aki kérdezne tőled valamit?
- kedves dóra, ön az? persze amennyiben szükségét érzi a kérdésnek, csak és kizárólag akkor.
- szeretsz-e acélbetétesben paripákkal röpülni egy szivárványszínű légitársasággal?
- ennek a kérdésnek a buzi mivoltát gyilkoltad meg az acélbetétessel. tartózkodom a válaszadástól.
- ha termék lennél, milyen csomagolásban díszelegnél és mi lenne a szlogen hozzád?
- vécépapír lennék, átlátszó csomagolásban, és a szlogen: minden jó, ha dór a vége.
- pár mondatot arról, hogy mit tennél, ha celeb lennél...
- elégedetten hátradőlnék, majd felszólítanám molnár anikót, hogy újra varrassa fel a csöcsét.
- adj gyors választ!
- lassú. éreztem én, hogy ez beugratós lesz.
"én személy szerint nem szeretem a fahéjat. szürke hétköznapjaimat tekintve főiskolás vagyok, rövidesen pedig boldog diplomatulajdonos. újságírói képesítésemet leginkább annak köszönhetem, hogy még tinédzserkorom hajnalán sokan tehetségesnek ítéltek meg, amit én minden erőmmel igyekeztem megcáfolni, végülis eredményesen. a rádiózásban még keresem a motivációmat.
a minap eltűnődtem a nevem találékonyságát illetően, ilyesformán rövidesen előterjesztem a változtatás kérelmét; mennyivel hangzatosabb volna az auto-mata hari, mert pont annyira vagyok trampli, mint amennyire (bártáncos kurtizán) ő kémnő."
szellemességem zsigerből jövő, ehhez kétség sem fér, ennek ellenére hihetetlen mentális energiákat kellett megmozgatnom, hogy baráti-produceri- és főszerkesztői seggrugdosásra megírjam életem első rádiós bemutatkozóját. a véletlenek csúfos szövetkezésének hála ugyanis műsorvezetővé avanzsáltam, azóta pedig nem győzöm megállás nélkül kapkodni a fejem, meg szemben úszni az események generálta árral.
(- ezek a kérdések és válaszok ugye nem kerülnek ki a weblapra?
- akkor kerülnének ki, ha megkérdezném, hogy mióta vagy meleg, miért és mi a kedvenc országod...)
2010. ápr. 6. 4:12
a szerelem öl, buzít és nyomorba dönt.
2010. ápr. 5. 3:46
a régi nokiámban beégetett sablonsms volt az, hogy "szeretlek". most samsungom van és 6 év távlatából lezártnak tekinteném egy "észre sem vettem, hogy elfelejtettelek"-ekkel.
2010. ápr. 3. 0:40
elsők közt avattuk fel az m6-ost hazafelé és végig olyan érzésem volt, mintha nem itthon lennék. viadukt, hidak, szép táj, illatozó tavasz, viszonylag kevés autó a belső sávban, még kevesebb a külsőben, nyilván. azért óránként a rádiós híradások mindig megerősítettek abban, hogy jó helyen járunk, határainkon és korlátainkon belül, mert csak ideiglenes az átadás, itt-ott megrepedt az útburkolat, hiányos a szalagkorlát, megereszkedtek a hidak pillérei, ráadásul -10 fokban aszfaltozták, de hát autópálya, magyarszagú és a miénk.
megérkezvén az egyébként nem szülővárosomba, amely 19 évig maradéktalanul otthont adott, gyakorlatilag másodpercek alatt elbizonytalanított abbéli meggyőződésemet illetően, hogy én most hazaértem. tűzoltók és rendőrök tömegei zúgtak el mellettünk szirénázva, villogva olyan sebességgel, hogy mire a szemem receptorai közvetítették volna az agyamnak a látványt, hogy az visszacsatoljon, addigra már csak a hangokat hallottam, melyekről azonban hamar kiderült, egy irányba tartunk. a házunk alig megközelíthető, a rendőrök 2006-ot meghazudtoló sorfalat állnak és mindenhol citromsárga szalag, azon olvashatatlan felirattal. kérdezem aput, hogy ez mégis micsoda, de ő még nálam is tanácstalanabbul keres parkolóhelyet a saját házunk előtt. begurulunk hát két, még mindig kék fényben pompázó tűzoltóautó közé. ekkor érkeznek meg a tűzszerészek, magyarságtudatomat erősítve ők értelemszerűen a rendőrök mellé állnak; piros, fehér, zöld, így az igazi. két öltönyös, remegő lábú úriember nyomában a szomszéd udvarába masírozik mindenki, feszültek. mi nagynehezen átvergődjük magunkat az akadályokon és bemegyünk a házba. sötét, minden csukva, a redőnyök lehúzva, csak a nyulam őrült csörgőrázása töri meg a csendet. benyitok a konyhába, ahol a családom egy emberként van rátapadva az ablaküvegre, elvégre valahol csak figyelemmel kell kísérni az egyenruhás szerveket. rögtön megkapom, hogy csssss! és mikor kérdezni merek, csak annyit mondanak: a szomszédban ház épül. jó-jó, négy újabb idegen, akik napszaktól függetlenül lesznek szemtanúi a tusolásom procedúrájának; ház épül, értem én, de bazmeg így? megint szirénázás, én már elképzelni sem tudom, mi jöhet még - hát a megyei katasztrófavédelem. csengetnek.
- szép estét, hölgyem!
- öö, szép estét!
- kérem, őrizzék meg nyugalmukat, teljességgel uraljuk a helyzetet!
- uram, mégis milyen helyzetet?
- ismeretlen eredetű gázokkal teli ampullákon áll... lényegében állunk, igen.
- és most?
- azonnal értesítjük önöket, ha el kell hagyniuk otthonukat és 300 méteres körzetben evakuáljuk a környéket is.
- de...
- jaj, persze, minden a legnagyobb rendben van! mi is csak elővigyázatosságból vagyunk gázálarcban!
- uram, de tudja, hogy itt a II. világháború idején orosz fegyver raktár volt?
- úristen!
... azóta csak a seggük világlik ki az egyre nagyobb gödörből, a nyugodtságom pedig isteni magaslatokat túlszárnyalva, mintegy transzcendens bizsergés van jelen testemben és egyre csak azt várom, mikor szuszog be valaki nejlon szkafanderben, hogy: fuuutáááás!
(*kiásták, összeszedték, kifújták magukat és elmentek hónuk alatt 374 kénsav-foszfor elegyű bombával. én nem értek ehhez, de utólag megijedtem, mert ha ez így berobban akkor km-es körzetben lángolnak a hajak, szerintem.)
2010. ápr. 2. 2:28
nem motoszkálna valami kurva cserebogár, vagy a szomszédom erektált pénisze némi lihegés kíséretében a konnektorban, akkor egy szavam sem lenne; de van.
2010. márc. 28. 6:20
közel 3 éve élek Pesten, mostanáig viszont mindig csak néztem, de sosem láttam semmit a villamoson. mármint olyat, ami általánosságban tartozéka, nem úgy, mint az anyja térdkalácsát rágó, szemlátomást hiperaktív cigánygyerek, a saját magát lehányó pont nem nagykorú vagy épp az óhéberül kántáló hajléktalan. a minap azonban megakadt a szemem az ablak alatti feliraton:
kihalni esélyes - olvastam én, kihajolni veszélyes helyett.
nyilván ilyen az, amikor freud keze van a szememben.
2010. márc. 15. 0:45
gyönyörű szimbiózisban élünk mi; én és emmanuelle mimieux, az orchideám. napközben, ha időm engedi, gyakran hozzábújok, szép szavakkal és gyengéd simításokkal édesgetem méginkább magamhoz, egyetlen hangos szó nem hangzik el köztünk, éjszakánként halk jazzt hallgatunk, közben lágy, de mégis kacér pillantásokat vetek az angyali tisztaságára, lefekvéskor pedig komoly a kísértés, hogy ne rángassam be a paplan alá, hogy összefonjuk az indáinkat.
.jpg)
mikor megláttam, máris pofáncsapott az oxitocin. tudtam, hogy ő meg fog tudni érteni, nem nézi majd rossz szemmel, ha befestetem a hajam, nem akar meggyőzni halálosan röhejes abszurdumokról, értékeli a szépségemet, szolidan kacag majd a vicceimen, jó esetben pedig nem fog fájni a feje, és az enyém se tőle. panaszra azóta sincs okom.
10 perce, a szokásos szertartásos búcsúnk alkalmával arra lettem figyelmes, hogy a meglévő kettő mellé még négy új bimbót növesztett! ilyet eddig még egyetlen nőnél sem tudtam elérni...
2010. márc. 9. 1:46
a szüleim a kezdetektől fogva ellenezték a bimbódzó románcunkat, mert ők már akkor látták azt, amit én még akkor sem, mikor háromszor szerelmet vallott nekem, szóval, hogy ebből bizony lesz valami, leginkább minden, ami két ember között lehet a távolságot, a ruhát és a gyereknemzést leszámítva. igazuk is lett. a coming out jelentőségét és értelmét vesztette, mert egy bizonyos szituációban nem nagyon volt mit magyarázni azon, hogy ő a lenémított tévét bámulja meredten, én pedig a kikapcsolt számítógép előtt zilálva, az egérrel görcsösen kattintgatva szitkozódok, hogy miért indult újra. persze ennek lettek következményei amellett, hogy az a pár kínos perc leforgása alatt mind a ketten, teljes valónkban rákvörösre izzottunk a szégyentől.
eleve fekete bárány voltam családilag, sosem szerettem a kitaposott úton haladni, önérzetesnek és nagypofájúnak születtem. így csak azért se mentem el felvételizni az elitgimnáziumba, nehogy véletlenül felvegyenek oda, ahova egyébként minden felmenőm járt, és még az úszást is abbahagytam, mert az edzőm nevelési célzattal mellémbaszta a strandpapucsát a vízbe, én pedig a kosaras múltamat nem meghazudtolván, egy különös röppáját biztosítva a lábbelinek, visszajuttattam azt a jogos tulajdonosához. ez még nem elég, mert szerettem többek között focizni, mindenemet eltörni és bár fára sosem másztam, azért a létező összes őrültségben benne voltam és vagyok még felnőtt fejjel is. a szüleimben nyilván hamar felértékelődött az a régi, és egyébként elcsépelt mondás, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. hozzáteszem, én hiszem és vallom, hogy mindig ugyanakkora gond voltam, tehát meglepetést ilyesformán sosem kellett volna okoznom nekik, ők mégis minden egyes alkalommal meg tudtak lepődni. ezt karácsonykor jobban tudtam értékelni, mint ebben az aspektusban.
volt tehát botrány a javából, sírás rívás, ordítozás, kergetőzés a háromszintes házban, egyre kisebbre összemenés, internátussal fenyegetés. ez utóbbit mondjuk csak azért nem értem, mert ha egy nőtől ennyire féltettek, miért látták jó ötletnek bezárni rögtön száz közé? ekkor kerültem életem legnehezebb választása elé. a család vagy a szerelem? természetesen ilyen helyzetben nincs jó döntés, ezt már 18 évesen is jól tudtam, ezért úgy döntöttem, hogy most én inkább nem döntök. bele voltam kényszerítve abba, hogy megszakítsam a kapcsolatot vele, más opció nem lévén pedig meg is tettem, látszólag.
attól a naptól kezdve minden egyes percem meg volt tervezve és szervezve. örökös hazudozásban éltem, és nagy szerencsém, hogy a tükör nem tudott leköpni, mert bizony minden reggel duplán moshattam volna arcot. mentségemre mondom viszont, hogy más alternatívával tényleg nem szolgált ez a kiszolgáltatott helyzet. bő 4 éves hazugságot halmoztam fel, miközben nagyon szenvedtem, hogy valakiért, akit szeretek, hazudnom kell olyanoknak, akiket szeretek. ez volt aztán az igazán szar helyzet. minden ügyesen ki volt találva: ha ő jött, útvonalat terveztem, amin közlekedhetünk a városban, viszonylag hiteles dumát rittyentettem arra, hogy miért nem alszom otthon, amikor meg én mentem a büdös és koszos fővárosba, akkor folyamatos telefonos kapcsolatban voltam a barátaimmal, (akiknek ezúton is köszönöm, hogy falaztak nekem) hogy naprakészek legyenek és alkalomadtán pontos és jó információkkal lássák el a nyughatatlan nyomozócsaládomat. mikor elindultam a diplomám megszerzésének rögös útján, úgy hittem, érte mindent mást érdemes feladni. még nagyobb rizikófaktorral éltem hát a mindennapjaimat, napi szinten oroszruletteztem, és a halántékomtól pár centire csak úgy csattogott az üres tár, én pedig eljátszottam, hogy boldog vagyok. egyébként boldog is voltam, egy hazug, ocsmány és gerinctelen gyerek, ugyanakkor egy lángoló, tüzes, vad, szenvedélyes és odaadó szerető. a zsembemben voltak a kártyák, iszonyatos logikával és hozzáértéssel éltem meg a napokat, a memóriámat szinte tökéletesre fejlesztették a magam előtt görgetett évekre visszanyúló ferdítések és én végig tisztában voltam azzal, hogy a kocka bármikor fordulhat. beköltöztem egy minigarzonba vele, hogy reggelente végre koccinthassunk, ő, komoly, dolgozó nőként a forró kávéval, én pedig az infantilis kakaómmal, amiből még ma sem sikerült kinőnöm. édesapám hetente, random módon látogatott meg itt, és én mindig mindenről tudtam előre, a ruhákat bedobáltam az ágy alá vagy elrejtettem a szekrényben, őt korábban elzavartam dolgozni, az előző estéről maradt dupla étkészletet gondosan elmosogattam, a kispárnáját begyűrtem a takaró alá, de a fogkeféjéről mindig megfeledkeztem. csak meggyőzően kellett érvelnem és idővel már nem is tulajdonítottak különösebb jelentőséget annak, hogy én az alsó és a felső fogsoromat két különböző fogkefével mosom.
egyszerre képzeltem magam rómeónak és júliának. azt gondoltam, a sorsomat így írták meg, és én szerelemszupermenként fogom egyrészt a vörös palástommal eltakarni a holdat, másrészt megváltani a világot.
a sánta kutyának az én esetemben nyilván egy lába sem volt, soha...
2010. febr. 18. 0:13
az ösztrosokkról csak annyit tudok elmondani, hogy ha és amennyiben legközelebb megfordulna a fejemben a jelenleg megszületni sem kívánó gondolat, hogy én megismételjem az első és egyben utolsó látogatásomat ezen a színvonalas rendezvényen, akkor bárki nyugodtan érezze magát felhatalmazva, hogy kiadósan seggberúgjon.
így utólag legalább a tudat szórakoztató, hogy ha a szervezők egy kicsit is leleményesek, akkor gondolnak arra, hogy röhögve megvalósítható lett volna egy rekordkísérlet az egy nőre tapadó csöcsök számában.
2010. febr. 17. 5:27
a köztünk lévő távolság kilóméterekben mérve stagnált, érzelmi síkon kisebb vagy egyenlő volt nullával, a kötődésünk mértékének növekedése azonban egyenes arányosságban állt a kettőnket elválasztó akadályok gyarapodásával.
mindeközben ő könnyedén vette a vizesárkot, a villanypásztort és viháncolt az aknamezőn, amivel körülvettem magam. hiába ellenkeztem, azért nyilvánvaló volt, hogy mindennél jobban akarom a közelségét, a más dimenziókba navigáló illatát, a nevetését, a hangját, az érintését, egyszóval őt. hamar túlnőtte magát a napi teendőimen, az addig fontosnak hitt dolgokon, az elvárt feladatokon, a kőbe vésett kötelességeken, a kitűzött célokon és egy légies mozdulattal a sárba tiporta az izzadt, szőrös mellkasú, itt-ott mustárfoltos fehér atlétás, focit nézve hangos böfögések közepette sörthányó adonisz-képemet, majd a kávéfüggő, láncdohányos, őrült festőművész férjideálomat, és az utánuk maradt tátongó űrt bár nem igyekezett, betöltötte. nagyjából a 4. hónapban lettem arra figyelmes, hogy minden percemben megvetette a lábát, és már erőszakkal sem tudom elszakítani tőle a gondolataimat. előszeretettel lubickolt a délelőttökben, melyeket jó és rossz esetben is iskolában töltöttem, így tehát neki szavaltam a verseket, inkább róla írtam a történelmet és egy földrajzilag behatárolhatatlan szigetre terveztem a biológiai jövőnket. a reál tárgyakkal való barátságom pedig akkoriban vált tökéletesen életképtelenné, amikor ráébredtem, vannak dolgok, amik matematikailag nem kiszámíthatóak és logikusan nem magyarázhatóak. ez megpecsételte a kapcsolatomat a számokkal, ennek köszönhetően jóval később, már a főiskolán, meg is buktam közgázból, kétszer. általa felborult a jövőképem, és egy idő után már nem tudtam barátságként misztifikálni a kettőnk ügyét. az ügyet, ami arra késztetett, hogy a takaró alatt teret adjak egy nő közelgő ujjainak és hagyjam, hogy összegabalyodjanak az enyémekkel, hogy reggelig forrón öleljék egymást.
a legnagyobb fejfájást az okozta, hogy miért tartottam járhatóbb útnak azt, hogy hajnali ébredésre kalibráljam magam ahelyett, hogy elengedném a kezét. 5 órától a bőre tapintásának hihetetlen kellemes érzetét leszámítva minden érzékszervemmel a szüleimre fókuszáltam, hallgattam az alattunk lévő emeleten a puha lépéseket, a nyikorgó parkettát, a kilincsek halk sikolyát és a felváltva közeledő, majd távolodó fáradt sóhajokat, figyeltem, mikor merre járnak a házban. némán imádkoztam, nehogy benyissanak, mert tudtam, ha magamnak sem, hát nekik aztán pláne nem tudnék észérvek útján magyarázattal szolgálni az "ügyről", ami egyre jobban beszippantott, ezzel felszámolva a köztünk izzó légüres tereket. elképzelni sem tudom, mennyi idejébe telt az esélylatolgatás és hányszor rágta meg a szót, mielőtt kimondta volna, hogy szeret. persze a barátok is szeretik egymást, könyveltem el én, és gyorsan megnyugtattam, érzései nem viszonzatlanok. többszöri nekifutásra sikerült végre megértetnie velem, az ő szándékai nem egészen barátiak, effelől pedig biztosítottam, erősen plátóiak. a szemében összegyűlt könnyek a szívemet facsarták, a gyomromat meggymaggá miniatürizálták, hogy aztán idióta pillangók repkedjenek benne, ettől pedig igen ostobának éreztem magam, majd pedig ezt nyomatékosítottam is azzal, hogy magamhoz húztam és azt találtam mondani: megoldjuk. nos akkor ezt én úgy gondoltam, hogy a ferde hajlamait majd én jól kikalapálom, a buja vágyait egy fiúra orientálom, összegészében tehát seperc alatt azon kapja magát, hogy ő máris nem buzi.
noha merőben máshogy, azért a szavamat álltam és valóban megoldottuk. egy sétánk alkalmával nekem szegezte a tekintetét, elkomorult az arca, leültetett, és közölte, hogy ő most döntött, persze a véleményemet meghallgatja, viszont tényleg döntött és ezen csak úgy tudnék változtatni, ha őszintén, szemrebbenés nélkül ki tudnám mondani; nem akarom. ezt persze nem tudtam kimondani, ő pedig újra felszállt a vonatra, hogy hazautazzon. haza, a ruháiért, a kispárnájáért, elegendő pénzért, némi önbizalomért és elszántságért, hogy elbúcsúzzon a családjától, a kutyáitól, lerázza magáról az addigi életét és újat kezdjen a pót isten háta mögött, egy panelalbérletében. egy olyan kisvárosban, ahol a várost jelző tábla alá már akkor kiírható lett volna, hogy "megtelt". feltehetőleg nem mérlegelt túl sokat, hisz úgy vágott bele a meghódításom (mint utóbb kiderült) utolsó fázisába, ami egyébként fenekestül felforgatta az életét, hogy én még mindig végtelenül elzárkóztam a leszbikusság óvatlan gondolatától is.
2010. febr. 6. 2:38
ma egy hihetetlen bravúrral és a kenyérszeletelő hibátlan közreműködésével kivágtam a jobb mutatóujjam begyéből egy, a rendeltetésszerű használatához egyébként nem elengedhetetlen darabot. noha különösebb funkciót nem töltött be az eltávolított húscafat, mégis a történtek után igen hamar érzékeltem a hiányát. jobb és más híján apu arcszeszével fertőtlenítettem - nehogy rövidesen az egész ujjamat elkezdjem nélkülözni, amit egyébként előszeretettel alkalmazok "nem rendeltetésszerűen"* is.
vacsoránál vagy minden falatnál megnyaltam az ujjbegyemet, vagy egyszerűen belekentem a szerintem már nyomasincs-arcszeszt a vajba, vagy leginkább nem tudom, de egy biztos, az egész estémnek pacsuli íze volt. megtapasztaltam tehát, milyen egy férfit borotválkozás után arconnyalni, és a lehető legnagyobb magabiztosággal mondhatom, hogy borzasztó. hozzáteszem, borotválkozás előtt sem lehet egy felemelő élmény, hisz gyanítom nem kellemes felszarvazni az ízlelőbimbókat. nemileg tehát mindenképpen jól választottam.
*valljuk be, ez egy igazán elegáns kifejezés volt a leszbikus szexre.
2010. febr. 3. 0:19
elborult elmémről tanúskodó álmaim ékes példája az, amikor, úgy 3 éve azt találtam álmodni, hogy egy kocsmában iszogatunk, 10 hölgynemű barátom és jómagam. egy kerek asztalt ülünk körül, az asztalon sörök sorakoznak szépen, és a jobb sarokban (mármint a kocsma sarkában - tekintve, hogy az asztalnak nincs) két lány a poháralátétekkel játszik vetkőzős pókert. későre jár, a hangulatt oldott, amikor én eleresztek egy jól időzített poént, nem meglepő módon és nem is váratlanul némi éllel. hangos és őszinte kacaj szakad ki mindenkiből. a kép idilli. én örülök a humoromnak, mindenki más a viccemnek, rendesen beittunk, az élet szép. aztán hirtelen mindenkinek sűrű fekete huszárbajsza lesz. ez mondjuk megint nem meglepően kellően megijeszt. elkapom hát a tekintetemet a falon lógó képre, ami egész közelről egy struccportré. távolról is. ez a kellemes küllemű strucc gondol egyet - már amennyire egy fotó gondolkodni tud - és kinéz, immáron 3 dimenzióban a képkeretből, bele az arcomba. ettől én még jobban megrémülök, felugrok, félrelököm a szalmaszálat szopogató, baseball-ütős farmer-pultoslányt és kivágódok a lengő westernajtón. fejvesztve menekülök a kétsávos úton egy stucc elől, akinek csak a feje 3 dimenziós és engem kerget. a lejtőn egy kis előnyt szerzek, mert a strucc batár lábai és rendkívüli gyorsasága vitathatatlan, de elég bénán tudja megfékezni magát, ha bizonyos sebességet elért és nem szeretne pofára esni. mindez nehezen volna kivitelezhető a fotó-testével, így hamarosan egész életszagúvá* alakul és teljes méretűvé puffad. mármint a strucc, mert én még mindig rohanok. lejtő után pedig mi más következne, mint emelkedő. itt nekem lesz hátrányom. elszáguld mellettem egy megvadult szalmabála és elgázol egy iskolatáskás kisfiút. én csak futok tovább. aztán meglátok egy lábbal hajtós nyuszimotort, amire felpattanok és gyakorlatilag fényévekre magam mögött hagyom a vérszomjas struccot. behajtok egy farmra, ahol mint egy hülye, szlalomozok az állatok között, majd eltűnik alólam a motor. végül hirtelen felindulásból tarkón csapok egy kiscsibét, akinek kiesik a szeme.
ilyenkor rendszerint felébredek az éjszaka közepén, és a hátralevő részét gyakorlatilag végigröhögöm.
vannak azonban visszatérő rémálmaim is. ilyen például az, amikor a szomszéd keletnémet szőlőjében állomásozó tojáshéjszínű, műanyag indiánok megtámadják a családomat. ez például véres is, és rendkívül félelmetes.
* álmomban ugyanis érzek szagokat is, és ez a strucc bizony szerfelett kurvabüdös volt.
2010. febr. 2. 14:10
kíváncsiságból kipróbáltam, milyen az, ha a blogom facebook tag és lehetnek ismerősei. mondhatom jó. egyik legnagyobb előnye, hogy ha bejelölöm magam - majd visszaigazolok -, akkor mindig tudni fogok arról, hogy bejegyzés született a blogomban, amit nem mellesleg én írtam.
na, ez a nem semmi.
2010. febr. 1. 8:00
egy magyar, vagyis roma énekes-celeb blogján ismerkedtünk meg. ő többnyire olvasta, én többnyire kommenteltem. ilyesformán rövidesen átcsaltam a saját blogomra, ahol ismeretlenül megbabonáztam. fogalmam sincs, mivel, mert akkoriban minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a mindenki számára jól ismert kezdeti gimnáziumi évek szörnyű diáksorsát minél élethűbben ábrázoljam, vagy épp próbáltam roppant mókás lenni több, kevesebb sikerrel. persze ezekből a leírásokból csupán a konkrétumok hiányoztak, úgy mint gimnázium, diák, lány, azonban a szörnyű, a sors, a cinizmus és a hülye vicceim igen nagy hangsúlyt kaptak. valahogy ebből következhetett az, amit ő a mai napig váltig állít, hogy az akkori írásaim alapján 16 éves lány létemre 20-25 éves férfinak hitt, és aként rajongott.
aztán találkoztunk. az állandóan késésben vagyok rövid jellemrajzom ellenére tíz perccel előbb megérkeztem, és körömrágva, egyik lábamról a másikra dülöngélve, alig észrevehető idegrángások közepette a helyzethez képest meglehetősen konszolidált módon várakoztam. a figyelmemet igyekeztem elterelni egy fém mammutra, pontosabban a mammutra, ugyanis ez volt, illetve még ma is a bevásárlóközpont neve. aztán egyszercsak megjelent előttem. a fülig érő mosolyából és a felhőtlen indiánszökdeléséből hamar kiderült, hogy nem csalódott a nememet illetően, sőt, így sokkal kedvezőbbnek ítélte meg a felállást, és ebben a megközelítésben én is jobban feküdtem neki. persze eleinte nem hittem a szememnek, először azt sem tudtam, mit csináljak, hova nézzek, és egyáltalán, ki vagyok, mit akarok itt, és van-e négy lábam, mint a lónak, érdeklődhet-e irántam, vagy csak eltévedt. még mindig irányomba tartott. hátranéztem, ki lehet mögöttem, ki tud ilyen édes mosolyt csalni az arcára, de sehol senki, csak én álltam ott, és a fotocellás ajtó. ekkor arra gondoltam, biztos ő is a mammuthoz jött, ezért odébb álltam, hadd simogassa meg. tévedtem. ő bizony hozzám jött a fekete ballonkabátjában, rám mosolyog, engem szeret. na persze ezt akkor még nem tudtam, de őszintén reméltem az első pillanattól kezdve.
ezután sokáig nem találkoztunk, alkalmunk sem volt rá, bő 200 km választott el minket egymástól. elkezdtünk tehát beszélgetni az internet lehetőségeit kimerítve eleinte chat-en, majd msn-en. létrehoztunk egy virtuális világot, amiben csak ketten voltunk, a problémáinkkal, mindennapi kamaszborzalmainkkal, apró vidámságainkkal együtt. egy világot, amiben mindent meg lehetett beszélni, a tabu fogalma ismeretlen volt és amiben mi a legjobbak voltunk az összes legjobb barátnő között. a távolságot éjszakákon át tartó beszélgetésekkel lepleztük és nyilvánítottuk nemlétezőnek. hús-vér alakokat vízionáltunk a monitorra, és ez meghatározta az életünket. ő legalábbis attól a perctől, amikor megláttam, meghatározta az enyémet.
eleinte csak ő látogatott, engem ugyanis nem engedtek a fővárosi fertő közelébe a szüleim. olyankor mindig együtt aludtunk. azt mondja, az első pillanattól szerelmes volt, csodálom is a kitartását, amivel majd 1 éven át ostromolta naiv heteroszexuális szívemet. havonta jött, és egy-egy hétvégémet beragyogta a letörölhetetlen mosolyával, a törékeny, de kemény, a határozott, de vonakodó egyéniségével, és azzal a tiszta és őszinte szeretettel, amivel közeledett felém. nem tudom, megtervezte-e ezeket a lépéseket, mert elmondása szerint nem emlékszik, de ha így is volt, a legkevésbé sem tudatosan igyekezett elcsavarni a fejem. mindenesetre elcsavarta. éjszakánként, mikor együtt bedőltünk egy átbeszélgetett nap után az ágyba, hogy kipihenjük a fáradalmakat és az egymás iránt érzett elképesztően intenzív vágyainkra nehéz álmot húzzunk, ő mindig egy kicsit közelebb jött. szinte osont. sokszor lélegzetvisszafojtva figyeltem, és hallani véltem, ahogy az ujjai centiméterenként simogatják a lepedőt hozzám egyre közelebb és közelebb. mindig megvárta, míg elalszom, persze én sosem aludtam, hanem némán vártam és szájtátva nem értettem, hogy mi folyik itt. hónapok teltek el addig, míg végre először hozzámért. megérintette a karomat. aztán újabb hónap múlva a vállamat, majd a hátamat, megint egy hónap és fel sem tűnt, hogy szinte már egy takaró alatt alszunk. nem értettem, mi ez az egész, és reggelente bármennyire akartam megmagyarázni magamnak a ránknyitástól való félelmem alaptalanságát, egyre kevésbé tudtam. hiszen csak barátnők voltunk. sokkal többet éreztem iránta, mint bárki más iránt, valami egészen megfoghatatlan, addig nem tapasztalt intenzitású, megmagyarázhatatlan vonzalmat, tehát... barátságot. egyik búcsúzásunk alkalmával az állomáson bizonytalanodtam el először a barátságunk eleddig nemlétező aggályait illetően, amikor az illata az orromon át olyan mélységeket érintett meg a testemben, melyek létezéséről addig nem is tudtam. felismertem, hogy ha ő most felszáll arra a vonatra, akkor vele távozik az illata, és én akkor és ott meg fogok fulladni anélkül. fel akartam szállni utána, hogy elmenjünk bárhova, ahol boldogan élünk míg meg nem...
aztán elhessegettem a gondolatot és gyorsan kerítettem magamnak egy korombeli fiút, aki hazakísér.
2010. febr. 1. 2:08
a minap újra megállapítottam, hogy vérfarkas vagyok.
amennyiben sajtból van a telihold, az biztos, hogy én egész éjszaka nem alszom, másnap pedig persze marha fáradtan nem emlékszem az előzőleg át nem aludt éjszaka egyetlen percére sem. tehát vérfarkas vagyok, erre nincs semmilyen más ésszerű magyarázat.
2010. jan. 31. 9:36
a helyzet az, hogy drogos vagyok. úgy sikerült függővé válnom, hogy az egész folyamatról lényegében semmit sem tudtam, csak észleltem bizonyos tüneteket, amiket betudtam a télnek, az állandósult frontoknak, a közelgő és tetőző vizsgaidőszaknak, a nem éppen kiegyensúlyozott szexuális életemnek és az életre, emberi kapcsolatok létesítésére tökéletesen alkalmatlan lakótársaimnak.
az elmúlt hónapok hol apró, hol kevésbé apró gondjait, mint utóbb kiderült, drogfogyasztóként éltem meg, vagyis inkább nehezen, de túl. az első adagot a reggeli pisilés alkalmával szívtam magamba (abba bele se merek gondolni, a kilincsről a tenyeremre tapadt anyagot hányszor kentem a wcpapírral a seggembe), aztán utamat folytatva a fürdőszobában a levegővel elegyedő porszemcséket is kellő mennyiségben és minőségben bejuttattam a szervezetembe. ez utóbbinak többek között azt is köszönhetem, hogy nem mindig sikerült jól felmérnem a hajmosás és/vagy fésülködés időszerűségét, melynek eredményével rendszerint az iskola mosdójában találkoztam. az indulás előtt elfogyasztott tea vagy víz varázslatos gombatörmelékkel spékelte meg az eleve jól induló reggelemet. ez rögtön megmagyarázza azt, hogy a beázásra hajlamos cipőmben, az ajtóban toporogva miért tudtam kitörő boldogsággal és megelégedettséggel tudomásul venni a szakadó eső vagy épp a jó esetben is minimum térdig érő hó tényét is. hazaérkezvén már kevésbé lelkesedtem a mélybúvár pamutzoknijaimért, így a már említett mágikus és ezúttal forró tea segített át a megfagyás fájdalmas érzetéből a mennyi nyugalom mezejére. nagyjából heti rendszerességgel ezidőtájt még egy-két szelet süteménnyel is meggyorsítottam az endorfinok felszabadulását. a napom lezárásaképp természetesen újból felkerestem (olykor többször is) a mellékhelyiséget, és nyilván fogat is mostam, de a fogkefém drogtartalma azóta is rejtély. a hosszas virrasztásokat, a vergődő ébrenléteket viszont szinte minden alkalommal erősen perverz, szexuális töltetű álmok váltották, gyakran orgazmussal koronázva azt. az orgazmus álombeli mibenlétét, miértjét, de leginkább hogyanját nem feltétlen tudnám megmagyarázni, de emiatt nem panaszkodom.
persze azt nem mondhatom, hogy nem bosszantott, mikor a lakótársam farmerban hentergett, evett, dohányzott az ágyamban vagy az, amikor távollétemben tönkretette a laptopomat vagy az, hogy hárman, meghitt egyetértésben elfogyasztották az ételemet vagy az, hogy rendszeresen bejártak a szobámba ki tudja, mit művelni. ezek ugyanis mind kifejezetten idegesítettek, az idegesség pedig gyomorbántalmakat hagyott maga után, amit én gyakorlottan teával kúráltam, akkor már többnyire mindenen, kínkeservvel, de vihogva.
most azonban elköltöztem, és az egész lényemet bevételi forrásként tekintve senki sem igyekszik módosítani a tudatomat, így újra utálom az esőt, fázik a lábam, tervezem a fodrászlátogatást és nem mellesleg visítva hányok, szédülök, fejfájok, lóként izzadok, igaz, a Trainspotting Rentonja után szabadon össze (még) nem szartam magam. szerencse, hogy nem tudok mit társítani a rosszulléteimhez, tehát nem tárgyilagosult a tudatomban az egyébként meg sem fogalmazódott vágy.
... mostantól tiszta leszek, kihúzom magam és az életet választom. olyan leszek, mint maguk, lesz jó átlagom, ösztöndíjam, szakdolgozatom, summa cum laude diplomám, állásom, albérletem, fuvolatanárnő lakótársam, doktori titulusom, perverzióm, új vízforralóm, jogosítványom, kocsim, első otthonom és azon jelzálogom, saját fakanalam, egoizmusom, jó egészségem, tűsarkúm, kosztümöm, flitteres kisestélyim, gyerekeim, kutyám, túlsúlyos nyulam, egészében szabályos kérgi működésem, talán lesz nyugdíjam, zöldellő pázsitom és hiperintelligens mosószerem, de... buzinak buzi maradok.
2010. jan. 29. 16:15
Vrrrzzzzzzzzzzzzz... - hadakozik egymással a két fém. A körfűrész éle csak simogatja, majd apránként csiszolja a cső külső vázát. A viaskodást szikrafelhő veszi körül, a forró fénycsóvák néhány másodpercig cikáznak, aztán élettelen porszemekként a betonra hullnak.
- Csavar!
- Nincs több.
- Hogyhogy nincs? Jól megnézted? Ott kell lennie a kartondobozban.
- Itt nincs.
- Szaladj le kérlek a pincébe...
- De apu...
- Nagy vagy már, nem kell félni. A második polcon, baloldalon megtalálod a szerszámosládát. Légy szíves hozz fel belőle két komplett csavart! Ügyesen, fiam, kapaszkodj a lépcsőnél!
"Egy kis malac, röf-röf-röf, trombitálgat: töf-töf-töf, trombitája, víg ormánya földet túrja: döf-döf-döf" - énekelget Vincent, míg lefelé halad a csigalépcsőn egészen az alagsorig. Rémálmai megelevenedni készülnek, az erek kidagadnak a kis karján, a szíve olyan heves ütemre kapcsol, hogy a pulzusának ritmusa csiklandozza a manduláját. Lábujjhegyre ágaskodik, csukott szemekkel beles a sötét kulcslyukon, aztán egy óvatos mozdulattal lenyomja a vaskos, poros krómkilincset. Ahogy kitárul az ajtó, félelmei összekuszálódnak apró testében.
Egy emelettel feljebb is kattan a zár. Megérkezett Sally és kisírt szemekkel, remegő hangon vonja kérdőre az elemekkel viaskodó férjét.
- Már megint, igaz? Megint! Hogy tehetted ezt velem és a gyerekkel?
- Neked is szia… Egyébként miről beszélsz?
- Gondolod, hogy ha gúnyolódsz és rezzenéstelen arccal értetlenkedsz, aztán őszintén sajnálod, akkor legyintek egyet, azt mondom; felejtsük el, a fene megette a monogámiát, és majd megy minden a régi kerékvágásban?
- Sajnálom.
- Ezt már ismerem. Mióta is sajnálod?
- Fejezd be.
- Befejezem, hiszen nem is tehetsz róla. Az ösztöneidet kéne okolnom. Azokat is kérjem számon, ugye?
- Ezt nem mondtam.
- Nem mondtál semmit. Most is csak azt az átkozott korlátot tákolod az erkély szegélyére, ahelyett, hogy végre mondanál valamit. De te sosem mondasz semmit. Mindig "megbotlasz", aztán úgy teszünk, mintha mi sem történt volna.
- Számomra ez semmit sem jelent. Csupán testiség.
- Igen, ezt már hallottuk. Talán tíz éve először. Aztán idővel jött a soha többé. Aztán akkor mégis, miután a gyerek megszületett. Az első születésnapján is csak a buja vágyaid bilincseltek más nő ágyába... Elég volt! Csordultig telt a pohár! Mostanáig leittam belőle, de már forog a gyomrom a szaros víztől, drágám.
- Nem teheted ezt! Beszéljük meg! Megváltozom.
Vincent apró résnyire nyitja az idáig összeszorított szemhéjait. Harapnivaló feketeség tárul a szeme elé, pupillája a végletekig tágul, halántékán jeges verejtékcseppek szánkáznak végig. Az érzékszervek beszámíthatósága minimálisra csökken. Dobhártyáját belülről kínozza testének fülsüketítően őrült ritmusa, orrát eltömíti a rettegés szúrós szagú bűze, látása bizonytalan, optikai csalódások tárháza. Füstszerű alakok járnak vitustáncot a fénytelen csarnokban. "Jön az öreg, meglátja, örvendezve kiáltja: rajta fiam, röf-röf-röf, apád is így csinálja."
Ha a fájdalom ordítani tudna, zengene a ház Sally őrült sikolyától. De a fájdalom némán öl, csontig hatol, hurrikánként söpör végig az egész testén, mindent rombol és nyomorba dönt. Remeg a kéz, az ajkakat megsebzik az összeszorított fogak, rideg könnycseppek gördülnek végig az arc vonalán. Sikít az őrület, tombol a düh. Cserepes szájjal szomjazik a lüktető bosszú. A túlcsorduló érzelmek gyilkos savként marják be magukat a lélek-szövetekbe, és megmérgezik a szépnek hitt pillanatok keserves emlékfoszlányait. Elég volt! Legszívesebben szétfeszítené a bordáit és olyan messzire hajítaná máig kötődő, szerelmes szívét, amilyen messzire csak tudja. Nekiront a gyűlölve rajongott személynek, az elnyűtt szárnyú, fakó glóriával díszelgő kiégett megváltójának. Lába alól azonban kicsúszik a talaj, talpát nem csiklandozza a langymeleg járólap, egyszeriben minden légiesen könnyűvé válik. Gyászosan lomha mozdulattal igyekszik megragadni a félkész korlát egyik darabját, elkékült ujjakkal szorítja az életben maradás utolsó, leheletvékony fonalát. Aztán... elszakad. A törékeny női test halk puffanással ér földet, tüdejéből kiszorul a levegő, Sally utoljára húzza mosolyra a száját, mert a betonon bezúzott koponyáján át fia képe kúszik be a gondolataiba.
A fiúé, aki reszkető végtagokkal átlépi a küszöböt és határozatlan mozdulattal szétszakítja az ijesztően fenyegető szürke idomokat. Felpattintja a villanykapcsolót. Fény gyúl a garázsban, minden hirtelen letisztul és elcsendesedik. Izzadt tenyerével a szívéhez kap; megcsináltam, aztán viszonylag oldottan, mérsékelt légzésszámmal, kevésbé zilálva szalad a szerszámosládához...
Vincent kettesével veszi a lépcsőfokokat. Már nem kell kapaszkodni. Már semmi sem számít. Szembenézett a félelmével és leküzdötte. Gyakorlottan ugorja át a küszöböt, hisz mit neki nappali egy éjfekete szuterén után. Aztán egy pillanatra megtorpan. Apja kezéből kiesik a fúró és elterül a parkettán, a vezeték kiszakad a konnektorból. Gyötrelmes sóhajok közt menekül a csalárd, űzött vadként saját magának alkotott veszélyes dzsungeléből…
- De apa, apa! Mi a baj? Én… megcsináltam! Ne menj el! Itt a két csavar! Jó, igaz apa, ez nem egészen az, amit kértél, de… anya csak egy volt…
2009. dec. 9. 2:17
az unokaöcsém elérte azt a kort vagy fázist, nem tudom, minek nevezzem, amikor nem tud hova sorolni. elvárja tőlem, hogy egyszerre haverként és nőként funkcionáljak számára. hétvégente gyúrjak vele a pincében és hallgassunk drámendbészt, viháncoljunk és versenyfingjunk, ugyanakkor viszont tanítsam meg táncolni, mutassam meg, hogyan kell első-csókolni, és tegyek úgy korcsolyázás közben, mintha a barátnője lennék, mert az milyen menő. egyik nap hátbavereget, mintha csak együtt vernénk a pöcsünket éjszakánként vagy én is nagyon jól tudnám, milyen az első magömlés és a remegő kezekkel eltakart erekció, másnap viszont kocsányon jo-joznak a szemei, úgy bámulja a melleimet és a felhalmozódott nyála a szája szélére koncentrálódik, azt feltűnésmentesen nyalogatja, miközben bókok százaival ajándékoz meg és azt fejtegeti, vajon hány hapsi heverhet nap mint nap a lábaim előtt. gyanítom, hogy ez valam életkori sajátosság lehet, de mégis, egyre inkább aggaszt és néha már menekülök előle.
ma például azt találta kérdezni a telefonban, hogy tánc közben milyen gyakorisággal markolászom a lányok seggét?
a néma csendre hamar észbekapott és mentegetőzni kezdett, hogy ő milyen hülye is valójában, hisz én még biztos nem is táncoltam lánnyal. (aha.)
aztán faggatózik, hogyan kell egy belevaló nőt megkörnyékezni és minden szavából sugárzik, hogy nem, legkevésbé sem arra kíváncsi, én ezt befogadóként hogy éltem, illetve élem meg, hanem magára a folyamatra és rafináltságra, amit nanyilván én is gyakorta kamatoztatok.
ha kettesben kíváncsiskodna ilyen intenzíven, még válaszolnék is neki, de basszus, az esetek 99%-ában minimum öten vannak jelen rajtunk kívül. viccesnek tűnhet a dolog, de a legkevésbé sem az, mert a maira majdnem válaszoltam, noha anyám a vonal másik végén nyilván végtelen nyugalommal kapkodott a telefonért, már ami beszűrődött ("úristen, benedek, ne kérdezősködj mááár") az alapján ezt véltem leszűrni.
normális, hogy ebben a korban (13 éves) ilyen hülye vagy csak tudja, bár nem tudom honnan, hogy rejszolni soha, de pinát nyalni rövidesen mindketten fogunk és ő csak a mindenkori második lesz a sorban?
(pinanyalás keresőszó dömping várható, óigen, már ezért is megérte blogolni.)
2009. nov. 27. 21:29
az otthonomban, az albérletben, vidéken és pesten, a hondákban, a volkswagen-ekben, a tescoban, az árufeltöltőkben, az összes kibaszott lidl-ben, a metron és a villamoson, a weblapokban, a blogokban, az összes piros nokiában, a testápolómban, a kispárnában, az ágyneműmben, a lepedőkben, a szekrényemben, a ruháimban, kabátomban, cipőimben, az asztalomon, a bögrében, a csibében, a szívószálban, a kávéban, a képkeretekben a képeken, a tv-ben, a fogkefében, a hajszárítóban, a törölközőben, a táskámban, a mondataimban, a gondolataimban, a fejemben, az összes postomban, a gyertyákban, a lángban, a jégkockában, a zenében, a táncban, a tükörben, a sötétben és a napsütésben, a holdban, a csillagokban, a kutyákban, a városligetben, a moziban, a szaunában, Velencén, a német és a francia nyelvben, a tekintetemben, a szemüvegekben, a hidegben és a melegben, az üres ágyban, a takaróban, malackában, a plüssökben, beivódott a kifli-fekvésbe, a konyhába, a tányérokba, edényekbe, (gáz vagy villany) tűzhelybe, a palacsintába, a kínai tésztába, a bacon-be, az olasz ételekbe, a borba, jelen van a house-ban, a született feleségekben, a vészhelyzetben, a megasztárban, a grace klinikában, a csillag születikben, de még a száz éve nézett lostban is, meryl streepben, a szép nőkben és a kevésbé szépekben is, a popcornban, a nyulamban, az állatkereskedésben, a színházban, a mozgólépcsőkön, a hétvégékben, a buszállomásokon, a virágokban, a fájdalomban, a törésekben, a lábamon a zokniban, a ketchupban, a majonézben, a parfümökben, a tollban, a ceruzában, a feketében, a szivárványban, a lépéseimben, a mozdulataimban, a szóhasználatomban, a terveimben, a "jövőmben", a vágyaimban, az akaratomban, a határozottságomban, a motivációban, a futásban, a kosárlabdában, a teniszben, a fociban, a fügében, a sírkövekben, minden forintban, a búcsúban, a bosszúban, a nevetésben és a sírásban, a riasztókban, a rádióban, a laptopomban, újpest központban, a nyugatinál, a tandemben, az alibiben, az alteregoban, a le cafe m-ben, oláh ibolyában, a barátaimban, a türrnél, a déry-kertben, a kavicsban, a botokban, a homokban, a vízben, az égen, a fűben, a tengerben és a tóban, az éjszakai járatokon, az alkoholban, a cigarettában, a társaságban, néhány könyvemben, a könnyekben, a hazugságban, az őszinteségben, az ígéretben, a megbocsátásban, a vitában, a verekedésben, a szexben, a kiabálásban, a suttogásban, az álomban, és az ébrenlétben egyaránt. bassza meg, az egész kibaszott életemben.
5 év az 5 év. fél évtized. rengeteg idő.
2009. nov. 16. 21:15
a buzi
