a köztünk lévő távolság kilóméterekben mérve stagnált, érzelmi síkon kisebb vagy egyenlő volt nullával, a kötődésünk mértékének növekedése azonban egyenes arányosságban állt a kettőnket elválasztó akadályok gyarapodásával.
mindeközben ő könnyedén vette a vizesárkot, a villanypásztort és viháncolt az aknamezőn, amivel körülvettem magam. hiába ellenkeztem, azért nyilvánvaló volt, hogy mindennél jobban akarom a közelségét, a más dimenziókba navigáló illatát, a nevetését, a hangját, az érintését, egyszóval őt. hamar túlnőtte magát a napi teendőimen, az addig fontosnak hitt dolgokon, az elvárt feladatokon, a kőbe vésett kötelességeken, a kitűzött célokon és egy légies mozdulattal a sárba tiporta az izzadt, szőrös mellkasú, itt-ott mustárfoltos fehér atlétás, focit nézve hangos böfögések közepette sörthányó adonisz-képemet, majd a kávéfüggő, láncdohányos, őrült festőművész férjideálomat, és az utánuk maradt tátongó űrt bár nem igyekezett, betöltötte. nagyjából a 4. hónapban lettem arra figyelmes, hogy minden percemben megvetette a lábát, és már erőszakkal sem tudom elszakítani tőle a gondolataimat. előszeretettel lubickolt a délelőttökben, melyeket jó és rossz esetben is iskolában töltöttem, így tehát neki szavaltam a verseket, inkább róla írtam a történelmet és egy földrajzilag behatárolhatatlan szigetre terveztem a biológiai jövőnket. a reál tárgyakkal való barátságom pedig akkoriban vált tökéletesen életképtelenné, amikor ráébredtem, vannak dolgok, amik matematikailag nem kiszámíthatóak és logikusan nem magyarázhatóak. ez megpecsételte a kapcsolatomat a számokkal, ennek köszönhetően jóval később, már a főiskolán, meg is buktam közgázból, kétszer. általa felborult a jövőképem, és egy idő után már nem tudtam barátságként misztifikálni a kettőnk ügyét. az ügyet, ami arra késztetett, hogy a takaró alatt teret adjak egy nő közelgő ujjainak és hagyjam, hogy összegabalyodjanak az enyémekkel, hogy reggelig forrón öleljék egymást.
a legnagyobb fejfájást az okozta, hogy miért tartottam járhatóbb útnak azt, hogy hajnali ébredésre kalibráljam magam ahelyett, hogy elengedném a kezét. 5 órától a bőre tapintásának hihetetlen kellemes érzetét leszámítva minden érzékszervemmel a szüleimre fókuszáltam, hallgattam az alattunk lévő emeleten a puha lépéseket, a nyikorgó parkettát, a kilincsek halk sikolyát és a felváltva közeledő, majd távolodó fáradt sóhajokat, figyeltem, mikor merre járnak a házban. némán imádkoztam, nehogy benyissanak, mert tudtam, ha magamnak sem, hát nekik aztán pláne nem tudnék észérvek útján magyarázattal szolgálni az "ügyről", ami egyre jobban beszippantott, ezzel felszámolva a köztünk izzó légüres tereket. elképzelni sem tudom, mennyi idejébe telt az esélylatolgatás és hányszor rágta meg a szót, mielőtt kimondta volna, hogy szeret. persze a barátok is szeretik egymást, könyveltem el én, és gyorsan megnyugtattam, érzései nem viszonzatlanok. többszöri nekifutásra sikerült végre megértetnie velem, az ő szándékai nem egészen barátiak, effelől pedig biztosítottam, erősen plátóiak. a szemében összegyűlt könnyek a szívemet facsarták, a gyomromat meggymaggá miniatürizálták, hogy aztán idióta pillangók repkedjenek benne, ettől pedig igen ostobának éreztem magam, majd pedig ezt nyomatékosítottam is azzal, hogy magamhoz húztam és azt találtam mondani: megoldjuk. nos akkor ezt én úgy gondoltam, hogy a ferde hajlamait majd én jól kikalapálom, a buja vágyait egy fiúra orientálom, összegészében tehát seperc alatt azon kapja magát, hogy ő máris nem buzi.
noha merőben máshogy, azért a szavamat álltam és valóban megoldottuk. egy sétánk alkalmával nekem szegezte a tekintetét, elkomorult az arca, leültetett, és közölte, hogy ő most döntött, persze a véleményemet meghallgatja, viszont tényleg döntött és ezen csak úgy tudnék változtatni, ha őszintén, szemrebbenés nélkül ki tudnám mondani; nem akarom. ezt persze nem tudtam kimondani, ő pedig újra felszállt a vonatra, hogy hazautazzon. haza, a ruháiért, a kispárnájáért, elegendő pénzért, némi önbizalomért és elszántságért, hogy elbúcsúzzon a családjától, a kutyáitól, lerázza magáról az addigi életét és újat kezdjen a pót isten háta mögött, egy panelalbérletében. egy olyan kisvárosban, ahol a várost jelző tábla alá már akkor kiírható lett volna, hogy "megtelt". feltehetőleg nem mérlegelt túl sokat, hisz úgy vágott bele a meghódításom (mint utóbb kiderült) utolsó fázisába, ami egyébként fenekestül felforgatta az életét, hogy én még mindig végtelenül elzárkóztam a leszbikusság óvatlan gondolatától is.
2010. febr. 6. 2:38
ma egy hihetetlen bravúrral és a kenyérszeletelő hibátlan közreműködésével kivágtam a jobb mutatóujjam begyéből egy, a rendeltetésszerű használatához egyébként nem elengedhetetlen darabot. noha különösebb funkciót nem töltött be az eltávolított húscafat, mégis a történtek után igen hamar érzékeltem a hiányát. jobb és más híján apu arcszeszével fertőtlenítettem - nehogy rövidesen az egész ujjamat elkezdjem nélkülözni, amit egyébként előszeretettel alkalmazok "nem rendeltetésszerűen"* is.
vacsoránál vagy minden falatnál megnyaltam az ujjbegyemet, vagy egyszerűen belekentem a szerintem már nyomasincs-arcszeszt a vajba, vagy leginkább nem tudom, de egy biztos, az egész estémnek pacsuli íze volt. megtapasztaltam tehát, milyen egy férfit borotválkozás után arconnyalni, és a lehető legnagyobb magabiztosággal mondhatom, hogy borzasztó. hozzáteszem, borotválkozás előtt sem lehet egy felemelő élmény, hisz gyanítom nem kellemes felszarvazni az ízlelőbimbókat. nemileg tehát mindenképpen jól választottam.
*valljuk be, ez egy igazán elegáns kifejezés volt a leszbikus szexre.
2010. febr. 3. 0:19
kíváncsiságból kipróbáltam, milyen az, ha a blogom facebook tag és lehetnek ismerősei. mondhatom jó. egyik legnagyobb előnye, hogy ha bejelölöm magam - majd visszaigazolok -, akkor mindig tudni fogok arról, hogy bejegyzés született a blogomban, amit nem mellesleg én írtam.
na, ez a nem semmi.
2010. febr. 1. 8:00
egy magyar, vagyis roma énekes-celeb blogján ismerkedtünk meg. ő többnyire olvasta, én többnyire kommenteltem. ilyesformán rövidesen átcsaltam a saját blogomra, ahol ismeretlenül megbabonáztam. fogalmam sincs, mivel, mert akkoriban minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a mindenki számára jól ismert kezdeti gimnáziumi évek szörnyű diáksorsát minél élethűbben ábrázoljam, vagy épp próbáltam roppant mókás lenni több, kevesebb sikerrel. persze ezekből a leírásokból csupán a konkrétumok hiányoztak, úgy mint gimnázium, diák, lány, azonban a szörnyű, a sors, a cinizmus és a hülye vicceim igen nagy hangsúlyt kaptak. valahogy ebből következhetett az, amit ő a mai napig váltig állít, hogy az akkori írásaim alapján 16 éves lány létemre 20-25 éves férfinak hitt, és aként rajongott.
aztán találkoztunk. az állandóan késésben vagyok rövid jellemrajzom ellenére tíz perccel előbb megérkeztem, és körömrágva, egyik lábamról a másikra dülöngélve, alig észrevehető idegrángások közepette a helyzethez képest meglehetősen konszolidált módon várakoztam. a figyelmemet igyekeztem elterelni egy fém mammutra, pontosabban a mammutra, ugyanis ez volt, illetve még ma is a bevásárlóközpont neve. aztán egyszercsak megjelent előttem. a fülig érő mosolyából és a felhőtlen indiánszökdeléséből hamar kiderült, hogy nem csalódott a nememet illetően, sőt, így sokkal kedvezőbbnek ítélte meg a felállást, és ebben a megközelítésben én is jobban feküdtem neki. persze eleinte nem hittem a szememnek, először azt sem tudtam, mit csináljak, hova nézzek, és egyáltalán, ki vagyok, mit akarok itt, és van-e négy lábam, mint a lónak, érdeklődhet-e irántam, vagy csak eltévedt. még mindig irányomba tartott. hátranéztem, ki lehet mögöttem, ki tud ilyen édes mosolyt csalni az arcára, de sehol senki, csak én álltam ott, és a fotocellás ajtó. ekkor arra gondoltam, biztos ő is a mammuthoz jött, ezért odébb álltam, hadd simogassa meg. tévedtem. ő bizony hozzám jött a fekete ballonkabátjában, rám mosolyog, engem szeret. na persze ezt akkor még nem tudtam, de őszintén reméltem az első pillanattól kezdve.
ezután sokáig nem találkoztunk, alkalmunk sem volt rá, bő 200 km választott el minket egymástól. elkezdtünk tehát beszélgetni az internet lehetőségeit kimerítve eleinte chat-en, majd msn-en. létrehoztunk egy virtuális világot, amiben csak ketten voltunk, a problémáinkkal, mindennapi kamaszborzalmainkkal, apró vidámságainkkal együtt. egy világot, amiben mindent meg lehetett beszélni, a tabu fogalma ismeretlen volt és amiben mi a legjobbak voltunk az összes legjobb barátnő között. a távolságot éjszakákon át tartó beszélgetésekkel lepleztük és nyilvánítottuk nemlétezőnek. hús-vér alakokat vízionáltunk a monitorra, és ez meghatározta az életünket. ő legalábbis attól a perctől, amikor megláttam, meghatározta az enyémet.
eleinte csak ő látogatott, engem ugyanis nem engedtek a fővárosi fertő közelébe a szüleim. olyankor mindig együtt aludtunk. azt mondja, az első pillanattól szerelmes volt, csodálom is a kitartását, amivel majd 1 éven át ostromolta naiv heteroszexuális szívemet. havonta jött, és egy-egy hétvégémet beragyogta a letörölhetetlen mosolyával, a törékeny, de kemény, a határozott, de vonakodó egyéniségével, és azzal a tiszta és őszinte szeretettel, amivel közeledett felém. nem tudom, megtervezte-e ezeket a lépéseket, mert elmondása szerint nem emlékszik, de ha így is volt, a legkevésbé sem tudatosan igyekezett elcsavarni a fejem. mindenesetre elcsavarta. éjszakánként, mikor együtt bedőltünk egy átbeszélgetett nap után az ágyba, hogy kipihenjük a fáradalmakat és az egymás iránt érzett elképesztően intenzív vágyainkra nehéz álmot húzzunk, ő mindig egy kicsit közelebb jött. szinte osont. sokszor lélegzetvisszafojtva figyeltem, és hallani véltem, ahogy az ujjai centiméterenként simogatják a lepedőt hozzám egyre közelebb és közelebb. mindig megvárta, míg elalszom, persze én sosem aludtam, hanem némán vártam és szájtátva nem értettem, hogy mi folyik itt. hónapok teltek el addig, míg végre először hozzámért. megérintette a karomat. aztán újabb hónap múlva a vállamat, majd a hátamat, megint egy hónap és fel sem tűnt, hogy szinte már egy takaró alatt alszunk. nem értettem, mi ez az egész, és reggelente bármennyire akartam megmagyarázni magamnak a ránknyitástól való félelmem alaptalanságát, egyre kevésbé tudtam. hiszen csak barátnők voltunk. sokkal többet éreztem iránta, mint bárki más iránt, valami egészen megfoghatatlan, addig nem tapasztalt intenzitású, megmagyarázhatatlan vonzalmat, tehát... barátságot. egyik búcsúzásunk alkalmával az állomáson bizonytalanodtam el először a barátságunk eleddig nemlétező aggályait illetően, amikor az illata az orromon át olyan mélységeket érintett meg a testemben, melyek létezéséről addig nem is tudtam. felismertem, hogy ha ő most felszáll arra a vonatra, akkor vele távozik az illata, és én akkor és ott meg fogok fulladni anélkül. fel akartam szállni utána, hogy elmenjünk bárhova, ahol boldogan élünk míg meg nem...
aztán elhessegettem a gondolatot és gyorsan kerítettem magamnak egy korombeli fiút, aki hazakísér.
2010. febr. 1. 2:08
elborult elmémről tanúskodó álmaim ékes példája az, amikor, úgy 3 éve azt találtam álmodni, hogy egy kocsmában iszogatunk, 10 hölgynemű barátom és jómagam. egy kerek asztalt ülünk körül, az asztalon sörök sorakoznak szépen, és a jobb sarokban (mármint a kocsma sarkában - tekintve, hogy az asztalnak nincs) két lány a poháralátétekkel játszik vetkőzős pókert. későre jár, a hangulatt oldott, amikor én eleresztek egy jól időzített poént, nem meglepő módon és nem is váratlanul némi éllel. hangos és őszinte kacaj szakad ki mindenkiből. a kép idilli. én örülök a humoromnak, mindenki más a viccemnek, rendesen beittunk, az élet szép. aztán hirtelen mindenkinek sűrű fekete huszárbajsza lesz. ez mondjuk megint nem meglepően kellően megijeszt. elkapom hát a tekintetemet a falon lógó képre, ami egész közelről egy struccportré. távolról is. ez a kellemes küllemű strucc gondol egyet - már amennyire egy fotó gondolkodni tud - és kinéz, immáron 3 dimenzióban a képkeretből, bele az arcomba. ettől én még jobban megrémülök, felugrok, félrelököm a szalmaszálat szopogató, baseball-ütős farmer-pultoslányt és kivágódok a lengő westernajtón. fejvesztve menekülök a kétsávos úton egy stucc elől, akinek csak a feje 3 dimenziós és engem kerget. a lejtőn egy kis előnyt szerzek, mert a strucc batár lábai és rendkívüli gyorsasága vitathatatlan, de elég bénán tudja megfékezni magát, ha bizonyos sebességet elért és nem szeretne pofára esni. mindez nehezen volna kivitelezhető a fotó-testével, így hamarosan egész életszagúvá* alakul és teljes méretűvé puffad. mármint a strucc, mert én még mindig rohanok. lejtő után pedig mi más következne, mint emelkedő. itt nekem lesz hátrányom. elszáguld mellettem egy megvadult szalmabála és elgázol egy iskolatáskás kisfiút. én csak futok tovább. aztán meglátok egy lábbal hajtós nyuszimotort, amire felpattanok és gyakorlatilag fényévekre magam mögött hagyom a vérszomjas struccot. behajtok egy farmra, ahol mint egy hülye, szlalomozok az állatok között, majd eltűnik alólam a motor. végül hirtelen felindulásból tarkón csapok egy kiscsibét, akinek kiesik a szeme.
ilyenkor rendszerint felébredek az éjszaka közepén, és a hátralevő részét gyakorlatilag végigröhögöm.
vannak azonban visszatérő rémálmaim is. ilyen például az, amikor a szomszéd keletnémet szőlőjében állomásozó tojáshéjszínű, műanyag indiánok megtámadják a családomat. ez például véres is, és rendkívül félelmetes.
* álmomban ugyanis érzek szagokat is, és ez a strucc bizony szerfelett kurvabüdös volt.
2010. jan. 31. 14:10
a minap újra megállapítottam, hogy vérfarkas vagyok.
amennyiben sajtból van a telihold, az biztos, hogy én egész éjszaka nem alszom, másnap pedig persze marha fáradtan nem emlékszem az előzőleg át nem aludt éjszaka egyetlen percére sem. tehát vérfarkas vagyok, erre nincs semmilyen más ésszerű magyarázat.
2010. jan. 31. 9:36
a helyzet az, hogy drogos vagyok. úgy sikerült függővé válnom, hogy az egész folyamatról lényegében semmit sem tudtam, csak észleltem bizonyos tüneteket, amiket betudtam a télnek, az állandósult frontoknak, a közelgő és tetőző vizsgaidőszaknak, a nem éppen kiegyensúlyozott szexuális életemnek és az életre, emberi kapcsolatok létesítésére tökéletesen alkalmatlan lakótársaimnak.
az elmúlt hónapok hol apró, hol kevésbé apró gondjait, mint utóbb kiderült, drogfogyasztóként éltem meg, vagyis inkább nehezen, de túl. az első adagot a reggeli pisilés alkalmával szívtam magamba (abba bele se merek gondolni, a kilincsről a tenyeremre tapadt anyagot hányszor kentem a wcpapírral a seggembe), aztán utamat folytatva a fürdőszobában a levegővel elegyedő porszemcséket is kellő mennyiségben és minőségben bejuttattam a szervezetembe. ez utóbbinak többek között azt is köszönhetem, hogy nem mindig sikerült jól felmérnem a hajmosás és/vagy fésülködés időszerűségét, melynek eredményével rendszerint az iskola mosdójában találkoztam. az indulás előtt elfogyasztott tea vagy víz varázslatos gombatörmelékkel spékelte meg az eleve jól induló reggelemet. ez rögtön megmagyarázza azt, hogy a beázásra hajlamos cipőmben, az ajtóban toporogva miért tudtam kitörő boldogsággal és megelégedettséggel tudomásul venni a szakadó eső vagy épp a jó esetben is minimum térdig érő hó tényét is. hazaérkezvén már kevésbé lelkesedtem a mélybúvár pamutzoknijaimért, így a már említett mágikus és ezúttal forró tea segített át a megfagyás fájdalmas érzetéből a mennyi nyugalom mezejére. nagyjából heti rendszerességgel ezidőtájt még egy-két szelet süteménnyel is meggyorsítottam az endorfinok felszabadulását. a napom lezárásaképp természetesen újból felkerestem (olykor többször is) a mellékhelyiséget, és nyilván fogat is mostam, de a fogkefém drogtartalma azóta is rejtély. a hosszas virrasztásokat, a vergődő ébrenléteket viszont szinte minden alkalommal erősen perverz, szexuális töltetű álmok váltották, gyakran orgazmussal koronázva azt. az orgazmus álombeli mibenlétét, miértjét, de leginkább hogyanját nem feltétlen tudnám megmagyarázni, de emiatt nem panaszkodom.
persze azt nem mondhatom, hogy nem bosszantott, mikor a lakótársam farmerban hentergett, evett, dohányzott az ágyamban vagy az, amikor távollétemben tönkretette a laptopomat vagy az, hogy hárman, meghitt egyetértésben elfogyasztották az ételemet vagy az, hogy rendszeresen bejártak a szobámba ki tudja, mit művelni. ezek ugyanis mind kifejezetten idegesítettek, az idegesség pedig gyomorbántalmakat hagyott maga után, amit én gyakorlottan teával kúráltam, akkor már többnyire mindenen, kínkeservvel, de vihogva.
most azonban elköltöztem, és az egész lényemet bevételi forrásként tekintve senki sem igyekszik módosítani a tudatomat, így újra utálom az esőt, fázik a lábam, tervezem a fodrászlátogatást és nem mellesleg visítva hányok, szédülök, fejfájok, lóként izzadok, igaz, a Trainspotting Rentonja után szabadon össze (még) nem szartam magam. szerencse, hogy nem tudok mit társítani a rosszulléteimhez, tehát nem tárgyilagosult a tudatomban az egyébként meg sem fogalmazódott vágy.
... mostantól tiszta leszek, kihúzom magam és az életet választom. olyan leszek, mint maguk, lesz jó átlagom, ösztöndíjam, szakdolgozatom, summa cum laude diplomám, állásom, albérletem, fuvolatanárnő lakótársam, doktori titulusom, perverzióm, új vízforralóm, jogosítványom, kocsim, első otthonom és azon jelzálogom, saját fakanalam, egoizmusom, jó egészségem, tűsarkúm, kosztümöm, flitteres kisestélyim, gyerekeim, kutyám, túlsúlyos nyulam, egészében szabályos kérgi működésem, talán lesz nyugdíjam, zöldellő pázsitom és hiperintelligens mosószerem, de... buzinak buzi maradok.
2010. jan. 29. 16:15
Vrrrzzzzzzzzzzzzz... - hadakozik egymással a két fém. A körfűrész éle csak simogatja, majd apránként csiszolja a cső külső vázát. A viaskodást szikrafelhő veszi körül, a forró fénycsóvák néhány másodpercig cikáznak, aztán élettelen porszemekként a betonra hullnak.
- Csavar!
- Nincs több.
- Hogyhogy nincs? Jól megnézted? Ott kell lennie a kartondobozban.
- Itt nincs.
- Szaladj le kérlek a pincébe...
- De apu...
- Nagy vagy már, nem kell félni. A második polcon, baloldalon megtalálod a szerszámosládát. Légy szíves hozz fel belőle két komplett csavart! Ügyesen, fiam, kapaszkodj a lépcsőnél!
"Egy kis malac, röf-röf-röf, trombitálgat: töf-töf-töf, trombitája, víg ormánya földet túrja: döf-döf-döf" - énekelget Vincent, míg lefelé halad a csigalépcsőn egészen az alagsorig. Rémálmai megelevenedni készülnek, az erek kidagadnak a kis karján, a szíve olyan heves ütemre kapcsol, hogy a pulzusának ritmusa csiklandozza a manduláját. Lábujjhegyre ágaskodik, csukott szemekkel beles a sötét kulcslyukon, aztán egy óvatos mozdulattal lenyomja a vaskos, poros krómkilincset. Ahogy kitárul az ajtó, félelmei összekuszálódnak apró testében.
Egy emelettel feljebb is kattan a zár. Megérkezett Sally és kisírt szemekkel, remegő hangon vonja kérdőre az elemekkel viaskodó férjét.
- Már megint, igaz? Megint! Hogy tehetted ezt velem és a gyerekkel?
- Neked is szia… Egyébként miről beszélsz?
- Gondolod, hogy ha gúnyolódsz és rezzenéstelen arccal értetlenkedsz, aztán őszintén sajnálod, akkor legyintek egyet, azt mondom; felejtsük el, a fene megette a monogámiát, és majd megy minden a régi kerékvágásban?
- Sajnálom.
- Ezt már ismerem. Mióta is sajnálod?
- Fejezd be.
- Befejezem, hiszen nem is tehetsz róla. Az ösztöneidet kéne okolnom. Azokat is kérjem számon, ugye?
- Ezt nem mondtam.
- Nem mondtál semmit. Most is csak azt az átkozott korlátot tákolod az erkély szegélyére, ahelyett, hogy végre mondanál valamit. De te sosem mondasz semmit. Mindig "megbotlasz", aztán úgy teszünk, mintha mi sem történt volna.
- Számomra ez semmit sem jelent. Csupán testiség.
- Igen, ezt már hallottuk. Talán tíz éve először. Aztán idővel jött a soha többé. Aztán akkor mégis, miután a gyerek megszületett. Az első születésnapján is csak a buja vágyaid bilincseltek más nő ágyába... Elég volt! Csordultig telt a pohár! Mostanáig leittam belőle, de már forog a gyomrom a szaros víztől, drágám.
- Nem teheted ezt! Beszéljük meg! Megváltozom.
Vincent apró résnyire nyitja az idáig összeszorított szemhéjait. Harapnivaló feketeség tárul a szeme elé, pupillája a végletekig tágul, halántékán jeges verejtékcseppek szánkáznak végig. Az érzékszervek beszámíthatósága minimálisra csökken. Dobhártyáját belülről kínozza testének fülsüketítően őrült ritmusa, orrát eltömíti a rettegés szúrós szagú bűze, látása bizonytalan, optikai csalódások tárháza. Füstszerű alakok járnak vitustáncot a fénytelen csarnokban. "Jön az öreg, meglátja, örvendezve kiáltja: rajta fiam, röf-röf-röf, apád is így csinálja."
Ha a fájdalom ordítani tudna, zengene a ház Sally őrült sikolyától. De a fájdalom némán öl, csontig hatol, hurrikánként söpör végig az egész testén, mindent rombol és nyomorba dönt. Remeg a kéz, az ajkakat megsebzik az összeszorított fogak, rideg könnycseppek gördülnek végig az arc vonalán. Sikít az őrület, tombol a düh. Cserepes szájjal szomjazik a lüktető bosszú. A túlcsorduló érzelmek gyilkos savként marják be magukat a lélek-szövetekbe, és megmérgezik a szépnek hitt pillanatok keserves emlékfoszlányait. Elég volt! Legszívesebben szétfeszítené a bordáit és olyan messzire hajítaná máig kötődő, szerelmes szívét, amilyen messzire csak tudja. Nekiront a gyűlölve rajongott személynek, az elnyűtt szárnyú, fakó glóriával díszelgő kiégett megváltójának. Lába alól azonban kicsúszik a talaj, talpát nem csiklandozza a langymeleg járólap, egyszeriben minden légiesen könnyűvé válik. Gyászosan lomha mozdulattal igyekszik megragadni a félkész korlát egyik darabját, elkékült ujjakkal szorítja az életben maradás utolsó, leheletvékony fonalát. Aztán... elszakad. A törékeny női test halk puffanással ér földet, tüdejéből kiszorul a levegő, Sally utoljára húzza mosolyra a száját, mert a betonon bezúzott koponyáján át fia képe kúszik be a gondolataiba.
A fiúé, aki reszkető végtagokkal átlépi a küszöböt és határozatlan mozdulattal szétszakítja az ijesztően fenyegető szürke idomokat. Felpattintja a villanykapcsolót. Fény gyúl a garázsban, minden hirtelen letisztul és elcsendesedik. Izzadt tenyerével a szívéhez kap; megcsináltam, aztán viszonylag oldottan, mérsékelt légzésszámmal, kevésbé zilálva szalad a szerszámosládához...
Vincent kettesével veszi a lépcsőfokokat. Már nem kell kapaszkodni. Már semmi sem számít. Szembenézett a félelmével és leküzdötte. Gyakorlottan ugorja át a küszöböt, hisz mit neki nappali egy éjfekete szuterén után. Aztán egy pillanatra megtorpan. Apja kezéből kiesik a fúró és elterül a parkettán, a vezeték kiszakad a konnektorból. Gyötrelmes sóhajok közt menekül a csalárd, űzött vadként saját magának alkotott veszélyes dzsungeléből…
- De apa, apa! Mi a baj? Én… megcsináltam! Ne menj el! Itt a két csavar! Jó, igaz apa, ez nem egészen az, amit kértél, de… anya csak egy volt…
2009. dec. 9. 2:17
az unokaöcsém elérte azt a kort vagy fázist, nem tudom, minek nevezzem, amikor nem tud hova sorolni. elvárja tőlem, hogy egyszerre haverként és nőként funkcionáljak számára. hétvégente gyúrjak vele a pincében és hallgassunk drámendbészt, viháncoljunk és versenyfingjunk, ugyanakkor viszont tanítsam meg táncolni, mutassam meg, hogyan kell első-csókolni, és tegyek úgy korcsolyázás közben, mintha a barátnője lennék, mert az milyen menő. egyik nap hátbavereget, mintha csak együtt vernénk a pöcsünket éjszakánként vagy én is nagyon jól tudnám, milyen az első magömlés és a remegő kezekkel eltakart erekció, másnap viszont kocsányon jo-joznak a szemei, úgy bámulja a melleimet és a felhalmozódott nyála a szája szélére koncentrálódik, azt feltűnésmentesen nyalogatja, miközben bókok százaival ajándékoz meg és azt fejtegeti, vajon hány hapsi heverhet nap mint nap a lábaim előtt. gyanítom, hogy ez valam életkori sajátosság lehet, de mégis, egyre inkább aggaszt és néha már menekülök előle.
ma például azt találta kérdezni a telefonban, hogy tánc közben milyen gyakorisággal markolászom a lányok seggét?
a néma csendre hamar észbekapott és mentegetőzni kezdett, hogy ő milyen hülye is valójában, hisz én még biztos nem is táncoltam lánnyal. (aha.)
aztán faggatózik, hogyan kell egy belevaló nőt megkörnyékezni és minden szavából sugárzik, hogy nem, legkevésbé sem arra kíváncsi, én ezt befogadóként hogy éltem, illetve élem meg, hanem magára a folyamatra és rafináltságra, amit nanyilván én is gyakorta kamatoztatok.
ha kettesben kíváncsiskodna ilyen intenzíven, még válaszolnék is neki, de basszus, az esetek 99%-ában minimum öten vannak jelen rajtunk kívül. viccesnek tűnhet a dolog, de a legkevésbé sem az, mert a maira majdnem válaszoltam, noha anyám a vonal másik végén nyilván végtelen nyugalommal kapkodott a telefonért, már ami beszűrődött ("úristen, benedek, ne kérdezősködj mááár") az alapján ezt véltem leszűrni.
normális, hogy ebben a korban (13 éves) ilyen hülye vagy csak tudja, bár nem tudom honnan, hogy rejszolni soha, de pinát nyalni rövidesen mindketten fogunk és ő csak a mindenkori második lesz a sorban?
(pinanyalás keresőszó dömping várható, óigen, már ezért is megérte blogolni.)
2009. nov. 27. 21:29
bibliai ismereteink szerint az isten teremtette, darwin azonban jóval szimpatikusabban a majomtól származtatja őket. akárhogy is nézzük, létezésüknek ténye csak az evolúció csúnya tréfája lehet.
küllemre a megtévesztésig hasonlít az emberre, jelleméből fakadóan viszont ez is csak egy aljas törekvés arra, hogy a civilizálódott főemlősök közelébe férkőzzön és mintegy beépített elemként megfertőzze azokat. öltözködése, modora, hangszíne, gesztusai elsősorban megbotránkozást, másodsorban közfelháborodást keltőek. gyakran vonultatja fel ruházatán a szivárvány minden színét, ezzel önkényesen eltulajdonítva a kézzelfogható spiritualitás, a lehetőségek teljes spektruma, és egyben a béke örökérvényű jelképét. nemétől, korától és elfajtzottságának mértékétől függően vannak mellei, kel korán, borostás, szoprán, kifinomult, művész, alkoholista, munkanélküli, prostituált, médiaszemélyiség vagy politikus. testi kommunikációja rendkívül taszító, a nők jellemzően finganak, büfögnek, mindezt kiváltképp társaságban, szinte kopaszok és agresszívan gyurcsány típusok, míg a férfiak leginkább puncs rózsaszínűek, előszeretettel nyávognak, pucsítanak és affektálnak.
degenerációjuk megkérdőjelezhetetlen, alapvetően fölösleges is fejtegetni, genetikailag vagy bakteriális úton szerzett e torzulás. a divatról rendkívül aberrált nézeteket vallanak, hiszik és hirdetik, hogy bizonyos mennyiségű alkohol szervezetbe juttatása után az azonos neműek intim kapcsolata gyakorlatilag közérdek. mindezt tudatosan teszik, hogy megmérgezzék a még ártatlan fiatalságot számukra követhető, kirívó irányzatokkal. a gyermekekre is veszélyt jelentenek tehát. céljuk evidens, a kisebbség látszatát keltve igyekeznek a társadalmat alulról megfertőzni, majd kiirtani és ezáltal világuralomra törni.
kerek e világon gyakorlatilag már mindenhol fellelhetőek, parazitaként megtelepednek az állatokban, a növényekben, az emberekben és ferde hajlamokra sarkallják őket. megállíthatatlanul szaporodnak, hívei gyűlnek, noha az szdsz, mint rendellenes formulákat támogató politikai párt már végre valahára megszűnt létezni.
kedvenc tápláléka a fiatalkorú, ezt édesen vagy sósan, de leginkább mezítelenül fogyasztja. hobbijává vált a nyílt tereken a spermium cseréje orális úton, továbbá az anális szex, ezzel is a végletekig fertőzve erkölcsünket. minden évben egyszer a nyári hónapok egyikén látszólag büszkeségük és méltóságuk hangoztatásaképp felvonulnak, azonban emögött is megbújik bomlasztó mivoltuk; megbénítják a forgalmat, az egészséges tömegeket a felvonulást megelőző egy egész héten napi ötszöri székletürítésre kényszerítik, (hogy szerencsétlen turuloknak legyen muníciójuk a szardobáláshoz) molotov koktél gyártásra ösztönöznek, és ami a legocsmányabb: tojás formájában megvonják az eleve elszegényedett nyugdíjasok szájától a falatot.
a buzi végtelenül kártékony, és bűnei világméretűek. a buzi hibája többek között a globális felmelegedés, a gazdasági világválság, a légszennyezés, a multinacionális vállalatok elterjedése, a pedofília, a bkv dráguló tarifái, de még az abortusz is, hiszen az üdvös nép egy emberként retteg attól, hogy bár nem fertőzöttként, hordozóként mégis továbbörökítheti a kórt.
egyedüli megnyugtató tény, hogy például mauritániában és jemenben halálbüntetéssel torolják meg az effajta perverziót, továbbá a szaporodásukkal még nem arányosan, de egyre csak terjed és terjed az aids, ami a földi lét egyedüli mentsváraként megtizedeli őket.
az elmúlt évek tapasztalatai alapján sokasodásuk oka a buzinfluenza. röviden az lmbt, azaz a korcs típusú influenza egyik altípusa, az emberi influenza leggyakoribb okozója. nevében az "l" a leszbikusságra, az "m" magyarul a buziságra, a "b" a biszexualitásra, a "t" pedig a transzszexuálisra utal. a népesség 5-10%-át már bekebelezte a rohamosan fejlődő járvány, amely ellen vakcinát, tudósok és kutatók tömkelegének máig sem sikerült kifejleszteniük.
2009. nov. 22. 2:59
az otthonomban, az albérletben, vidéken és pesten, a hondákban, a volkswagen-ekben, a tescoban, az árufeltöltőkben, az összes kibaszott lidl-ben, a metron és a villamoson, a weblapokban, a blogokban, az összes piros nokiában, a testápolómban, a kispárnában, az ágyneműmben, a lepedőkben, a szekrényemben, a ruháimban, kabátomban, cipőimben, az asztalomon, a bögrében, a csibében, a szívószálban, a kávéban, a képkeretekben a képeken, a tv-ben, a fogkefében, a hajszárítóban, a törölközőben, a táskámban, a mondataimban, a gondolataimban, a fejemben, az összes postomban, a gyertyákban, a lángban, a jégkockában, a zenében, a táncban, a tükörben, a sötétben és a napsütésben, a holdban, a csillagokban, a kutyákban, a városligetben, a moziban, a szaunában, Velencén, a német és a francia nyelvben, a tekintetemben, a szemüvegekben, a hidegben és a melegben, az üres ágyban, a takaróban, malackában, a plüssökben, beivódott a kifli-fekvésbe, a konyhába, a tányérokba, edényekbe, (gáz vagy villany) tűzhelybe, a palacsintába, a kínai tésztába, a bacon-be, az olasz ételekbe, a borba, jelen van a house-ban, a született feleségekben, a vészhelyzetben, a megasztárban, a grace klinikában, a csillag születikben, de még a száz éve nézett lostban is, meryl streepben, a szép nőkben és a kevésbé szépekben is, a popcornban, a nyulamban, az állatkereskedésben, a színházban, a mozgólépcsőkön, a hétvégékben, a buszállomásokon, a virágokban, a fájdalomban, a törésekben, a lábamon a zokniban, a ketchupban, a majonézben, a parfümökben, a tollban, a ceruzában, a feketében, a szivárványban, a lépéseimben, a mozdulataimban, a szóhasználatomban, a terveimben, a "jövőmben", a vágyaimban, az akaratomban, a határozottságomban, a motivációban, a futásban, a kosárlabdában, a teniszben, a fociban, a fügében, a sírkövekben, minden forintban, a búcsúban, a bosszúban, a nevetésben és a sírásban, a riasztókban, a rádióban, a laptopomban, újpest központban, a nyugatinál, a tandemben, az alibiben, az alteregoban, a le cafe m-ben, oláh ibolyában, a barátaimban, a türrnél, a déry-kertben, a kavicsban, a botokban, a homokban, a vízben, az égen, a fűben, a tengerben és a tóban, az éjszakai járatokon, az alkoholban, a cigarettában, a társaságban, néhány könyvemben, a könnyekben, a hazugságban, az őszinteségben, az ígéretben, a megbocsátásban, a vitában, a verekedésben, a szexben, a kiabálásban, a suttogásban, az álomban, és az ébrenlétben egyaránt. bassza meg, az egész kibaszott életemben.
5 év az 5 év. fél évtized. rengeteg idő.
2009. nov. 16. 21:15
első nap a tengerparton, óriási sziklák közt botorkáltunk a keresztfiammal, amikor egy csigába bújt rákhadseregre lettünk figyelmesek. a pici sikításaira felocsódtak a középeuróbai őszbe hajló tejfölszőke nők és felültek a törölközőiken. bár ne tették volna. a gyermekből sápadtan kitörő "mi aaaz?"-t gyorsan kibekkeltem egy "eltaposott, műanyag tejeszacskó, fiam" - reflex-szel és gyorsan megihletődtem. egy rákot kikaptam, és rázendítettem a jól ismert erika cí slágerre:
remete rák
csak így hívtak
remete rák
akik hívtak, és akikkel sosem mentem el
remete rák
ha nem is voltam (annyira)
remete rák
belenyugodtam, hogy az apály-dagály kirángatja a belem
házam mélyén sajnáltam magam
egészen addig, amíg meguntam
nem tudom mi van velem /mi van velem/
kinőttem a cserepem /mi van velem/
ha a melled leereszt, és viszér tarkítja a vádlidat
nem tudom mi van velem /mi van velem/
jöhetne a kegyelem /mi van velem/
hogy a kelet-németnek megmutassa, hol a határ
remete rák
micsoda ötlet
remete rák
soha, soha többet nem kéne őket beengedni már
remete rák
ha vak is voltam
remete lány
de világosan látom, hogy csüngő csöccsel monokinizni kár
csigám mélyén elhánytam magam
aztán hülye rímeket faragtam.
nem tudom mi van velem /mi van velem/
kinőttem a cserepem /mi van velem/
ha a fürdőruhád elhagytad, vegyél már egy másikat
nem tudom mi van velem /mi van velem/
jöhetne a kegyelem /mi van velem/
mert a cápa is elszalad (sic!), egy hete növeszti a lábakat
nem tudom mi van, nem tudom mi van, nem tudom mi van velem /mi van velem/
kinőttem a cserepem /mi van velem/
ha ez innen nem megy el, és aszott testével még remekel
nem tudom mi van velem /mi van velem/
jönni fog a méregem /mi van velem/
és nézhetsz a lángos képeddel, mert engem már nem érdekel.
a gyerek természetesen hamar megtanulta, és onnantól fogva egész héten ezt a fülbemászó nótát fújta. a turnusunk végeztével konstatáltuk viszont, a szúrós és gyilkos tekintetekből utólag könnyedén leszűrhető tényt, hogy bazmeeg! ezek közt volt magyar is.
2009. okt. 24. 23:59
drazsé lefogyott a tokájából és most egy zsírmentes, szőrös, leeresztett úszógumi lóg a nyakában. próbáltam ráijeszteni, hogy rövidúton elviszem egy állatplasztikába, ahol közvetlenül a szája szilikonnal való feltöltése után olyan bőrbe szabják, amiben nem tud kétszer megfordulni. remélem végre megembereli magát, mert oké, bizonyos kutyáknál valóban jópofa, hogy a bőrükben váltót tudnak futni két lóval, de hiába mondom majd a "jajdecukiii" fejhanggal és hadonászva közeledő érdeklődőknek, hogy ezámbazmeg a jövő generációja, shar-pei és nyúl keverék!, kevéssé leszek hiteles.
2009. okt. 24. 16:19
muclinak ezúton üzenem, hogy a méretes orrom mellett (minek köszönhetően hetente magyarázkodhatok, hogy nem, nem vagyok zsidó, és a ránézésre kipa-koptatott hajkoronám csak "forgós"), még zongorázni is tudok. igaz, csak a boci-boci tarkát, de azt visszafelé is!
2009. okt. 24. 1:14
kínos fodrászhoz menni úgy, hogy az embernek halvány elképzelése sincs a jövőbeli ábrázatáról, mármint hajilag. ilyenkor kerül elő ugyanis a katalógus, jön a lapozgatás, tervezgetés, hosszas tépelődés, aztán a döntés és rábökés: ezt! majd a reakció: de... hát ez... hosszú, sűrű, vastagszálú és... sötétbarna. öhm, már képtelenség rontani a kialakult helyzeten az egész arc elpirulásával sem, tehát természetesen bekövetkezik, mert mindkettőtök számára hamar nyilvánvalóvá válik, hogy csak és kizárólag a nőket nézegetted közel 20 percen keresztül.
2009. okt. 23. 23:20
kedvencem a strucc. a strucc önmagában egy végtelenül izgalmas állat, mégsem érdekel senkit. kevés olyan emberrel találkozni manapság, akinek a szívéhez nőtt volna. na, nem csoda, hiszen hogy is lehetne kedvelni két ilyen otrombán nagy és ronda lábbal rendelkező lényt. nehezen. termetét tekintve elég méretes, tekintete roppant intelligenciát tükröz. nyilván ebből adódik, hogy ilyen rafinált módon, ha különösebb rémület megszállja, fejét egy, védekezőmechanizmusnak szinte betudható, meglepő mozdulattal a földbe dugja. ilyesformán a farával riasztja el például... az oroszlánt. háziállathoz méltatlanul farkát ritkán csóválja, öblös ugatását pedig ritkán hallatja. testét sűrű tollbunda borítja, s ebből kölcsönzi ellenállhatatlan báját. mintha csak egy tucat megskalpolt bantu néger kislány raszta hajtincseit hordozná kecsesen. látványra valódi esztétikai orgazmus, gyanítom szaglásra is. mozgása tekintélyt parancsoló, rúgása alapján a szavanna királya is lehetne, de nem az. tudva levő a struccról, hogy a szeme jóval nagyobb az agya térfogatánál. mentségére mondom azonban, hogy azért relatíve nagy szeme van.
kedvencem a strucc.
2009. okt. 23. 22:25
..., hogy magyarországon forgó gömbszél van. akármerre fordulsz, ígyis-úgyis a pofádba fúj.
2009. okt. 16. 17:23
kedden harmadmagammal, meg még jópár főiskola és/vagy munkakerülő többnyire fiatallal részt vettünk a beugró felvételén. sokmilliós szerződés minimum tonnás súlya nehezedik most az ujjaimra, szóval nem fogok megírni lényegében semmit.
elmondom viszont, hogy a színház előtti várakozásunk közepette felmerült bennünk, hogy ez az egész hacacáré azért tart délelőtt 11-től délután 4-ig, mert míg mi a jeges szélben, a szemerkélő havasesőben és a tomboló 2,5 fokban egészen konkrétan megfagyunk, addig a spontaneitásáról híres 4 színésszel leforgatják a leforgatnivalót, mi meg majd bemegyünk nagyjából 20 percre az üres színpad előtt helyetfoglalni, vezényszóra üdvrivalgni, nevetni, kitörően kacagni, úúú-zni, tombolni, kétszer, háromféle ütemben visszatapsolni, aztán elégedetten hazamenni. és ezt random módon bevágják majd az adásba. viccesnek vicces lett volna, de utólag nem nagyon bánom, hogy végül mégsem így lett.
zárójelben annyit muszáj mondanom, hogy szerelmes lettem a liába. ahogy remeg a keze és tördeli az ujjait, ahogy keresztbe teszi a lábait, a lámpalázzal átitatott hihetetlenül őszinte gyermeki szerénységébe, ahogy izgatottan improvizációra éhesen a hajába túr, a fülembe ivódott hangjába és abba, hogy egyszerre nőies, szexi, szép, lehengerlő, humoros, intelligens, kecses és közben meg kislányos, közvetlen és csintalan.
legjobb lett volna azonban, ha anyám óvatos puhatolózására a keddi napomat illetően nem ezzel a monológgal felelek. nyilván jobban értékelte volna, ha a gerontofíliám inkább a szőrös, kopaszodó és őszes rudolf petire korlátozódik...
2009. okt. 16. 17:01
azért vannak gyerekek, akik még nálam is kiverik a biztosítékot. az unokaöcséim ékes példái ennek.
egy nagyszerű, megtörtént esetet feldolgozó, kutyás témájú film legmeghatóbb jelenteinek egyikénél:
- miért van a kutyákon lánc?
- mert oda vannak láncolva a szánhoz.
- mihez?
- szánhoz!!!
- sálhoz?
- nem, bazmeg, szánhoz. az egy fa tákolmány, amin többnyire emberek ülnek, és kutyák húzzák. olyan, mint a lovaskocsi, csak éppen egészen más, és halvány köze sincs a lovakhoz.
- jaaa, hogy olyan, mint a télapójé!
- te, mátyás... hány éves is vagy?
- 9.
- értem. jó. igen, olyan. csak rudi nélkül.
- ez egy mp3 lejátszó?
- igen, az, benedek.
- hogy kell bekapcsolni?
(megmutatom)- itt.
- ja. a miénk is ugyanilyen egyébként.
- és nem tudod hol kell bekapcsolni?
- elfelejtettem.
- értem.
- van rajta rapp?
- nincs. én olyat nem hallgatok.
- hát mit hallgatsz? kispált és a mókust?
- majdnem, igen. meg kvimbit.
- ja! ... az mi?
- együttes.
- milyen?
- alternatív.
- az milyen?
- olyan, mint amikor valakinek élénk libafos színű a haja, te meg jól megbámulod a távolsági buszmegállóban.
- és az jó?
- nem, nyilván pocsék, azért hallgatom.
- ja... aha... és fiftiszent nincs?
- ez a nyúl milyen?
- hogyhogy milyen? például aranyos, kedves, foltos...
- fiú vagy lány?
- lány.
- honnan tudod?
- mondták az állatkereskedésben.
- és ők honnan tudják?
- matyi, te honnan tudod, hogy te fiú vagy vagy lány?
-hosszú csend-
- vagy nem tudod?
-bólogat- de, tudom.
- na, látod! hát a nyuszinál is onnan tudják! érted?
- nem.
2009. szept. 15. 23:41
micsoda makulátlan elme képes a ruhaköltemények esztétikai kohézióját olyan mértékig megbolondítani, hogy egy egész metrokocsi rajta röhögjön?
az a fejlett problémamegoldó készséggel rendelkező, familiárisan hiperpigmentált 16 éves egyed, aki először mérsékelten részegre issza magát, és csak utóbb eszmél rá, hogy a páratlanul fenséges fekete szereléséhez nincs alkalmi lábbelije.
az összkép bokakörnyékig tökéletes, végtagjain túl habtestének különféle alkotóelemei is közszemlére tárulnak, úgysmint pusáppal felspirázott csüngő csöcsök és trapézzá elült termetes valag. bokától lefelé viszont konkrétan magára tapasztja a gyanútlan tömegközlekedők tekintetét. cipőtlen dilemmáját ugyanis komoly szellemi munka eredményeként megoldotta tipikus prototípus barátnőjével, akivel 3 megállón keresztül vinnyogó röhögések közepette keresték a szájukban elveszett abc-t. a harmincnyolcas lábát tehát elfektette egy minimum negyvenkettes topánkában, és e négy számbeli különbséget egy hanyag mozdulattal és fél guriga celuxszal tekintette letudottnak.
gyakorlatilag kilencszer tekerte át mindkét lábfején a ragasztószalagot cikk-cakkban, átlósan és összecsavarva.
sötétben, a műanyag fólián korcsolyázó uv fény egész estére megalapozza a hangulatot a szórakozóhelyen, ahova tartottak...
2009. szept. 14. 22:54
part 2
